13. Hegyalja Fesztivál (2. rész)

2012. 07. 20. (péntek)


Napközben egész változatos idő volt, ezért megejtettük a szokásos borvásárlást. Ha Tokajba mész, tuti, hogy valakinek vinni kell bort. Gyorsan le is tudtuk, mert egyikünk sem ért különösebben a nedűhöz. Ennek ellenére a bejáratott helyen mindig jót sikerül kifogni.

Utána a szokásos kora délutáni pihenés következett, majd a babgulyás elfogyasztása. Jót ettünk, ittunk és beszélgettünk, így meglehetősen nehezen indultunk meg a fesztivál felé. Mivel elég jónak ígérkező program volt, azért csak belelendültünk…

A Borsodi Nagyszínpadon már játszott a majdnem szomszédos Nyíregyházáról az Alvin és a mókusok. Meglepődtem rajta, hogy milyen szépszámú és masszív közönség gyűlt össze rájuk. Nem voltam és nem vagyok rajongó – tudom, akkor menjek a picsába! –, de mókás kis koncert volt. Jó volt a hangulat, Alvinék amolyan kis best off koncertet nyomtak mindenki megelégedésére.

Utánuk átsétáltunk a Furmint Klubhoz a Rudán Joe and Póka Egon Exprience-re. Gondolom itt felcsúszott a szemöldökötök, hogy minek is. Kíváncsiak voltunk, ennyi! Először trióban Szakadati Mátyás dob, ifj. Tornóczky Ferenc gitár és Póka Egon basszusgitáron melegített – szokásos: Cream, Jimi Hendrix nótákkal. Piszok jól játszanak, az tény, ahogy Póka a basszusát használja, az nekem nagyon tetszett mindig is. Mindhárman remekül használják a hangszereiket. Aztán jött Rudán Joe a ’60-as, ’70-es évek énekhanggal, az is oké. Itt jön a „de”: a gond az, hogy Pókáék mindig ezt nyomták: jól eljátszva, beleélve, de ez nekem akkor is csak hakni. Bocs!

Póka Egon

Séta vissza a Nagyszínpadhoz, ahol már a Depresszió dübörgött. Továbbra sem vagyok fan, mert mindig ugyan az ugrik be: egy kis Tankcsapda, egy kis Korn, kicsit ez – kicsit az. Viszont csak lestem, hogy mekkora közönségük van. Nekem évről évre többnek tűnik azok száma, akik megnézik őket. Érdekes volt, de nem szerettem meg őket továbbra sem.

Haladjunk tovább, nehogy úgy tűnjön semmit sem szeretek… Nagyon vártam már az angol Skindred koncertjét. A srácok nagyon oda tették magukat! A legjobb számaikat rakták a setlist-be a zenekar tagjai, így a buli már csak a közönségen múlott. Benji Webbe énekes egy irgalmatlanul nagy figura, darabra is, énekesnek és irányítónak egyaránt. Ő tényleg olyan énekes, aki be tudja gyújtani a közönséget. A Hegyalján ez abszolút mértékben sikerült neki. A számokba csempészett AC/DC és Slayer betétek, a reggae cuccok, az egész ragga-metal mixelés tökéletes volt. Benji és zenekara teljességgel megőrjítette a Hegyalja közönségét, amit folyamatosan fokozott a frontember a megnyilvánulásaival. Erre rárakott még egy lapáttal a Biohazard gitáros Billy Graziadei becsörtetése. Addigra már teljes volt az őrület! Kiváló koncert, kiváló zenekar, kiváló hangulat!

Skindred

Még egy valamit ide írok, mert az nagyon tetszett. A koncert vége felé – hogy a dubstep is szóba kerüljön – bejátszottak egy dubstep ütemrészt. Kérdezte Benji, hogy ki szereti ezt a szart, erre nagy őrjöngés lett, meg táncolás, főleg ott hátul, ahol mi álltunk. Vicces volt, ahogy tekertek a divat után a népek, bár gyorsan le is állította a hülyeséget a frontember. Tényleg mókás volt!

Ezen az estén még egy banda volt, amire nagyon kíváncsi voltam. Ez pedig természetesen a New York-i hardcore színtér egyik leghíresebb bandája, a BIOHAZARD volt. A Skindred-es berohanás után nem volt kérdés, hogy Ők sem fognak viccelni. Szépen lassan elkezdtünk szivárogni a Nagyszínpad felé, ahol megdöbbentő volt számomra, hogy a Depresszióra többen voltak kíváncsiak néhány órával korábban. Kevés csúszással elkezdődött az őrület. Evan nélkül is teljesen meg volt őrülve az amerikai négyes. Olyan erővel nyomták le az első néhány számot, hogy nem hittem a szememnek. Gondoltam, egyszer csak kipukkannak. De nem! Scott Roberts, az új basszusgitáros, kitett magáért, de azért bevallom, én Evan Seinfeldnek jobban örültem volna. Roberts is nyomta az öregekkel együtt rendesen az igazi „paraszt hardcore-t”! A régi nagy „slágerek” közé szépen be voltak pakolva az utolsó nagylemez, a Reborn in Defiance nótai. Megdörrent rögtön az elején az Urban Discipline, Shades of Grey, utána a Reborn, majd újra a klasszikusok, mint a Tales from the Hard Side, Black and White and Red All Over, Five Blocks to the Subway. Természetesen a vendégségeket vissza kell hívni, így a Punishment-ben Benji Webbe is tiszteltét tette. Nagyon energikus és húzós koncert volt, a Biohazard nagyon kitett magáért. Sajnáltam, hogy a közönség létszáma alul múlta a várakozásaimat, de remek fesztiválkoncertet adtak a srácok!

Biohazard
Biohazard
Biohazard

A New Yorkiak végére, már nem voltam igazán a csúcson, de gondoltuk, sétáljunk még egyet. Belenéztünk az Iron Maidnem tribute zenekar koncertjébe. Sohasem voltam nagy metal rajongó, főleg nem a ’80-as éveké, de hihetetlenül élveztük a zenekar koncertjét. Oké, persze korábban meghallgattam a lemezeiket. Eleinte voltak gondok az énekkel, de utána olyan szinten összeállt a banda, hogy végig léggitároztuk szinte az egész fellépést. Komolyan mondom, jó volt hallgatni a korai Maiden lemezek számait. Lehet szentségtörés, de Dickinsoni szinten énekelt az énekes. Rendben volt az egész, a The Number of the Beast-től  Piece of Mind-tól, Powerslave-en át a Fear of the Dark-ig. Nagyon kellemes estzáró program volt!

2012. 07. 21. (szombat)

Az utolsó napra direkt nem terveztük meg, hogy előre miket nézünk meg. Na, ez is az, amit a Hegyaljában szeretek, hogy lehet ilyen kis lófrálós napot tartani. Nem túl korán értünk be a fesztivál területére, ahol a Maláta Bárban dübörgött a hip-hop, nem kevés néző előtt, de mi az Irie Maffiát választottuk. Nem az én világom, de nagyon kellemes volt megnézni az utolsó néhány számot. Ezt követően átballagtunk a Pepsi Nagyszínpadra a Suicide Silence-re. Túl durva volt így az utolsó napra mindnyájunknak, úgyhogy csak keveset néztünk belőlük, bár a közönség keménymagja nagyon vette az adást. Ellenben a programfüzetben az egyik legviccesebb ismertetőt róluk olvastam. Idézem: „A frontember, Mitch Lucker, a testét borító vad tetoválások ellenére kedves családapa, de megnyugodhattok: a színpadra nem azt az énjét hozza majd.” Reméltem, hogy nem matchboxozni fog! Megláttam, ahogy szétüvölti a fejeket és ez az idézet ugrott be. Én jól szórakoztam az ismertetőn, ennek fényében!

Lefordultunk a Furmint Klub színpadhoz, ahol a Both Miklós által vezetett Napra tekert. Aki ismeri Miklós gitározását, az tudja, hogy gitárügyileg a „tekerés” szó rendesen megáll. Jól játszott a zenekar, de az énekesnő énekstílusa valahogy nem jött le, amikor nem népi dallamokat énekelt; ennek ellenére, amit láttunk belőle, az nem volt rossz. Viszont 30 perc múlva egy másik színpadnál volt jelenésünk.

Folytattuk hát az utolsó esti mászkálást és kólázást – mert a sör és a bor sem csúszott már igazán… Amire igazán kíváncsiak voltunk, az az angol Enter Shikari volt. Hatalmas csalódás volt, mert hiába nyomták a fiúk teljes erőből, borzalmasan szólt. Szinte az élvezhetetlenség határát súrolta. Öt számot adtunk nekik, ahol kezdett javulni a kép, de az egésztől elment a kedvem. Mindenesetre az energiáért és a lelkesedésért jár egy pont a zenekarnak. Remélem lesz még szerencsém látni őket úgy, hogy minden egyben van!

Enter Shikari

Kicsit csalódottan átmentünk a Nagyszínpadhoz, ahol a Brains játszott. Nagyon régen hallottam őket, így nem igazán vártam semmit. Utoljára még a VOL.10 fanzine-hez általunk összerakott válogatáson hallottam őket, ami viszont nem most volt (közel 10 éve). Le a kalappal! Nagyon nagy bulit hoztak össze a nagyérdeműnek, ötvözve a reggae, a hip-hop, a metal, a drum and bass elemeit. Nagyon sokan tombolták végig a koncertet, igaz, mi az utolsó fél órában futottunk be, de teljesen meggyőző volt. Máskor is szívesen megnézném a Brains-t.

Kicsit le voltunk már lombozódva, hogy hamarosan vége a fesztiválnak, de még hátra volt Rob Birch énekes és Nick Hallam zenekara, a brit Stereo MC’s a Nagyszínpadon. Azt hiszem erre (is) mondják: öregember nem vénember. Nem hiszem, hogy őket be kell mutatni, ezért nem is teszem. A duó kiegészült egy basszusgitárossal, egy dobossal és két vokalistával, valamint Rob Birch gitározásával. Rendesen összepakolt slágergyűjteményt nyomtak le. Lendületes volt, slágeres, hangulatos és így az utolsó nap nagy fellépőjének tökéletes választásnak bizonyultak. A legnagyobb dance slágereik élőben is ütöttek, mint a Deep, Down and Dirty, Connected, Step It Up. Igaz, már az Inmedio Bár teraszán ülve, de nagyon élveztük ezt a fesztivál befejezést.

Stereo MC's

Ja! Még el nem felejtem. Állandó programként minden nap részt vettünk a duma színházasok negyedóráján. Mindegyik nagyon mókás volt. Élvezeti sorrendben: Badár Sándor, Aranyosi Péter, Jankovics Péter és Mogács Dániel produkcióival. Jókat röhögtünk, legközelebb gyertek többen megnézni őket.


Számomra és kitartó kísérőtársaim részére itt ért véget a 13. Borsodi Hegyalja Fesztivál. Ismét jó hangulatban, pihenésben és mókázásban volt részem. Remélem jövőre újra látogatást tehetünk a fesztiválon! Addig is mindenkinek jó felkészülést a 14.-re!

Köszönet: Sándor Lászlónak a fotókért, Levinek és Csillának a kajákért és a hangulatért, Marcinak a kíséretért!
Nem utolsó sorban: a videókért a feltöltőknek és a Concertphotos.hu-nak a Youtube-ra rakott cuccokért!