Les Claypool – Of Fungi and Foe

(Prawn Song, 2009)

Les Claypool legfrissebb kiadványát a puszta véletlen hívta életre. A múlt év során egy videojátékhoz (Mushroom Men) és egy filmhez (Pig Hunt) rögzített felvételeket, ami önmagában még nem nagy újdonság, hiszen az alkalmazott zene készítés már több, mint tíz éve része a pályafutásának. Lemez ezúttal úgy lett a dologból, hogy mellé pakolta még azokat a dalformájú vagy csak úgy érintőlegesen dalszerű pöntyögéseit, amiket mostanában eszkábált össze szabadidejében, a házi stúdiójában, két pecázás között. Az album promóciójában kiemelt szerepet kapott a kollaboráció Eugene Hütz-cel, de ez a szám annak ellenére nem váltja be a reményeimet, hogy a Gogol Bordello-hoz fűződik egy kimondottan jó koncertélményem és a lemezeikhez is volt már jó szerencsém.

Hegyalja fesztivál 2009

július 16. (csütörtök)

Sajnos csak ezt az egy napot tudtam eltölteni a fesztiválon, mivel sajtójegy híján és a gazdasági válság közepén több nem jött össze. Jártam már egy pár fesztiválon, de a Hegyalja történet valahogy mindig kimaradt. Már az elején azt mondom, hogy kár volt eddig kihagyni! A környék gyönyörű, a fesztivál mérete baráti, az emberek pedig nagyon barátságosak. Ez alatt az egy nap alatt jó néhány ismeretlennel sikerült rövidebb beszélgetésbe elegyedni, ami a nagy fesztiválokon nem igazán sikerül, mert mindenki a saját társaságával van elfoglalva és rohan egyik helyszínről a másikra. Volt némi idő mászkálni az egy órás sátorral való bénázás után, így sikerült valamennyire körülnézni a környéken is. Abszolút pozitív volt minden!

Einstürzende Neubauten – Alles Wieder Offen

(Potomak, 2007)

Ez után a lemez után mondja valaki, hogy nem a káoszból alakul ki a rend!

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki régóta követi a Neubauten munkásságát. A több mint 25 éve, kisebb-nagyobb szünetekkel működő német zenekar fejlődése befejeződött. A hosszú évek alatt felépült új épület pedig nem igazán akar összedőlni. Blixa Bargeld, Alexander Hacke, NU Unruh (Andrew Chudy) alkotja a XXI. századi EN gerincét. Ash Wednesday – billentyűk, Rudolf Moser – ütősök, Jochen Arbeit – gitáros pedig 1997 óta tagjai a csapatnak.

Jarboe & Justin K. Broadrick – J2

(The End Records, 2008)

Vannak olyan előadók, zenekarok – szerintem mindenkinél –, akiket az ember fia vagy lánya nem tud ki verni a fejéből. Mindig előkerülnek valamilyen úton-módon. Nálam ezek közé tartozik a Swans és a Godflesh is. Igaz, mindkét csapat eredeti formájában jobb létre szenderült már, de azért a folytatásaik a maguk módján megvannak. Ugye Michael Gira és Jarboe (énekesnő) külön utakra lépett a Swansból, Justin K. Broadrick pedig a Jesu-t viszi, és még ki tudja milyen projecteket.

Jesu – Pale Sketches

(Avalanche Records, 2007)

Vannak zenészek, akiket nem a hangszerükön való tekerés miatt kedvelek, hanem a saját maguk által bejárt út miatt. Sőt leginkább csak ilyenek vannak. Ezek egyike Justin K. Broadrick, a Jesu vezére. Korábban a legendás Godflesh-ben tevékenykedett, amely teljesen letaglózott, amikor még a ’90-es évek elején először hallottam. Dobgéppel, két – akkor még furcsa torzítású – gitárral, olykor két basszusgitárral szétszedtek. Elementáris erejű volt! Leginkább a Broadrick-féle gitárhangzás az érdekes, amit saját maga is csak szennynek hív, érdekes torzításokkal és zajokkal. Nagyon nehezen besorolható, de leginkább industrial-metal-nak nevezték akkoriban a Godflesh zenéjét. Jó néhány lemez után, amely mind adott valami mást, 2002-ben véget ért a történetük. Az utolsó Hymns című lemezük után Broadrick megalakította a Jesu-t. Merő véletlenségből pedig az utolsó lemez utolsó dalának címét választotta új zenekara névnek, és azóta ezen a néven folyamatosan jelennek meg felvételei.