Frísztájl elektronika from Pisti…

Pisti, a budapesti fiú, aki megunva a családi zűröket és a nyolcvanas évek elejének itthoni punnyadtságát úgy dönt, hogy meglép a legvidámabb barakkból. Átmegy Jugóba, majd a mai Szlovénia „legutolsó falujából”, Koperből egy zöldhatáron át angolosan Olaszországba, majd kisvártatva Hollandiába távozik, ahol épp virágkorát éli a foglaltház-kultúra, él és virul a punk mozgalom és a new age. Talán nem meglepő, hogy a növénytermesztéséről híres országban a fű, a gomba és más zöldségek kultúrája is magával ragadja a kelet-európai idegent. Kipróbál, átél mindent, ami jöhet, mindent, ami kipróbálható: bulik, ház crackelés, csajok és – ami talán a legfontosabb – a zene.

Me, the Slumbering Napoleon – The Bloody Core of It

(KIMI records, 2009)

A Me, the Slumbering Napoleon egy – a ’90-es évek indie aranykorából ittragadt – izlandi nyers, gitár rock trió. Az én maradi fejem persze örül is ennek rendesen, hiszen nagy favoritjaim hatásai köszönnek vissza sorra egymás után ezen a lemezen. A számok többsége instrumentális, ahol szükséges, ott azonban csak beleordítanak artikulátlanul a srácok, és van olyan is, hogy visszafogják magukat és átcsapnak sejtelmes történetmesélésbe.

Praxis – Profanation (Preparation for a Coming Darkness)

(Columbia Music Entertainment, 2008)

A Bill Laswell vezetésével lényegében a ’90-es évek eleje óta működő kaméleon projekt legutóbbi lemezét még 2005-ben rögzítette, de a felvétel az eredeti kiadó becsődölése miatt hosszú időre fiókba került. Aztán további kavarások jöttek és úgy nézett ki, hogy lehetetlen kibékíteni a számtalan közreműködő különböző lemezkiadói hátterét és ember nem lesz képes rendet tenni a szerződések és megállapodások zűrzavarában. Végül Japánban jelent meg az album, de mivel úgyis mindenki a netről lopja a zenét manapság, ezek a csavaros történetek egyre inkább jelentőségüket vesztik.

Brain and Buckethead – Pho’ Hu’ynh Hie^P 1 / Kevin’s Noodle House

(TDRS Music, 2007)

A két öreg cimbora ismét összeállt, hogy meglepje a sokat tapasztalt hallgatókat. Az első meglepetés, hogy ezen a lemezen Brain Mantia valójában nem is dobol… Pontosabban ő diktálja a ritmust, csak dobok helyett MPC-t (Music Production Center) használ. Ez egy elektronikus akármi, ami rendelkezik némi billentyűzettel, vagy inkább érintőkkel, amikhez hangokat, ritmusokat, dallamokat lehet hozzárendelni. Ezek ütemes nyomogatása különböző motívumokat vagy dobalapokat generál. Azt hiszem nem ez volt Brain legszerencsésebb döntése. Az egy dolog, hogy a használt hangminták nem különösebben érdekesek, de a ritmusok sem ötletesek. Biztos lehet virtuóz módon játszani egy ilyen cuccon, de ez ezúttal nem jött össze. Buckethead viszont maradt a kaptafánál és gitározik bőszen. És hogy fokozza a megpróbáltatásokat, a betegebb ötleteit pakolta rá Brain írógépkattogás szerű alapjaira.