A Storm of Light (USA), Angertea, Marionette ID

(2009. 04.20. Dürer kert)

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy az underground halott. Legalábbis, ami a közönség számát illeti, biztosan – vagy csak virtuálisan létezik. A koncert előtt jó néhány fórumon születtek kommentek arról, hogy „mekkora lesz!” és egyébként is ott kell lenni. Ennek ellenére sikerült Budapesten a kemény 70 fős nézőszámot elérni. Úgy néz ki, ezt kell megszokni. Nincs nekem azzal bajom, hogy kevesen vannak, csak ezután ki fog bármit is leszervezni ide? Mindenestre írogassatok csak a blogjaitokon a király lemezekről és koncertekről, mi meg azért még eljárunk ide-oda helyettetek is, amíg lehet. Utána lehet sírni, hogy ez meg az miért nem jön erre. No, de nézzük a koncertet!

Az első fellépő a Marionette ID volt, amiről már írtam is korábban és láttam is egy párszor. Egy számot láttam belőlük, de még mindig az a bajom, mint korábban. Valahogy az ének nekem nem jön be a zenéjükben. Ráadásul annyi post-rockos dolgot hallgattam az utóbbi időben, hogy bevallom, most untatott is. Így az Angertea kezdéséig, körülnéztünk a Dürer kertben és megittunk egy-két sört.
Az Angertea-t néhány évvel ezelőtt láttam, akkor nem gyakorolt rám mély benyomást. Ezen az estén viszont felkaptam a fejem egy-egy témára. Körülbelül negyven perces műsoruk igazán húzós volt. A zenekar dob-basszus szekciója eszméletlenül erős volt. Bár azt gondolom, hogy a fő témákban, ötletekben a basszusgitáros viszi a bandát. Nagyon technikásan, ötletesen játszott. A gitártémák is kellően zajosak és húzósak voltak, de az ének sokszor úgy tűnt, mintha hátráltatná a gitáros-énekest. Nem biztos, hogy énekelni kellene, mert sokszor az a gitárötletek rovására ment. Ami nem tetszett még, a számok közötti hülye szövegek, de ez legyen a legkevesebb. Ennek ellenére nagyon jól nyomták a srácok, és fel is keltette az érdeklődésemet az idén megjelent lemezük meghallgatásához.

Az utolsó fellépő természetesen az amerikai progresszív-experimental-metal egyik erőssége, az A Storm Of Light volt. Persze aki szereti a Neurosis-t, az tudja igazán, hogy ez a kategorizálás nagyjából miről is szól. A kezdéskor a nagylemez borítójáról ismert grafika képe volt a zenekar tagjai mögött. Josh Graham – gitár, ének, Domenic Seita – basszus, ének, Andy Rice – dob felállásban várták, hogy elkezdődjön a folyamatos vetítés. A bevezető zajok alatt meglepetésemre egy vokalista hölgy sétált a színpadra, aki tippjeim szerint Nerissa Campbell lehetett. Az intro alatt a zenekar várt, természetesen a vetítés elkezdésére, ami nem meglepetés, hiszen Josh a Neurosis vetítéseiért is felelős. Ahogy elkezdődött az első szám, nem volt kétség, hogy a háttérben pörgő hullámok, viharok képei a színpadról megérkeznek a zenével felénk is. A filmen megjelenő felhők mögötti szikrázó villámokhoz hasonlóan csapott le az A Storm Of Light a kisszámú közönségre. Elsősorban az And We Wept The Black Ocean Within nagylemez dalaira épült a koncert majdnem egy órája. Számítottam rá, hogy nehéz lesz, de élőben sokkal erősebben sújtott le, nyomott el, és néha utaztatott az amerikai csapat, mint a lemezen. A zúzós részeknél végig az járt a fejemben, hogy milyen lehet a Neurosis, ha ők ennyire súlyosak. Valljuk be, hogy azért Grahamnek nem erőssége az éneklés, de amiket közösen a vokalista hölggyel énekelt irgalmatlan gitárviharral kísérve, az olyan volt, mintha egy örvénybe kerültem volna. Eszméletlenül húzott magával az egész, de főleg ezek a részek. Nem volt semmi felesleges szöveg, csak a zene volt, a zajok és a vetítés. A ráadás is elmaradt, de nem is kellett, mert ebből a műfajból ennyi elég volt, és egyébként is, így kell ezt csinálni. Hatalmas élmény volt megélni, hogy egy zene és egy zenekar hangulata hogy el tudja kapni az embert. Ezt is kár lett volna kihagyni! A Neurosis meg úgy sem jön egyelőre! Hetven embernek?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.