Aldrei fór ég suður fesztivál / 2010. április 2-3. Ísafjördur, Izland

Posted by papagei cri cri | Beszámolók | szerda 7 április 2010 17:27

Többé-kevésbé szabadtéri zenei fesztivált szervezni télvíz idején azt hiszem nem is juthatna másoknak eszébe, mint az izlandiaknak. Az Aldrei fór ég suður fesztivál ötlete még 2003-ban született és azóta minden húsvétkor megrendezik. Persze a húsvéthoz semmi köze a rendezvénynek, az időpont választást az indokolja, hogy ilyenkor van szünet és szabi mindenkinek.

A fesztivál neve (magyarul: Soha nem mentem délre) Ísafjördur meglehetősen sajátos földrajzi fekvésére utal: a kisváros Izland észak-nyugati részén, az ún. Nyugati Fjordok utolsó szegletében bújik meg, szó szerint, ugyanis akkora hegyek veszik körül, hogy elképesztő. Szerencsés esetben 6-8 óra alatt oda lehet autózni a fővárosból, ha viszont rosszra fordul az időjárás, akkor igazán arra sincs garancia, hogy túléled az utat. Gyakran út sincs, csak valami kavicsos nyomsáv, meglehetősen kevés jelzőtáblával.  Órákon keresztül nem látni egyetlen települést, embert, állatot, vagy másik autót sem, csak néha egy-egy romos, vagy épp használaton kívüli farmot vagy nyári lakot. A mobil sem működik mindig, így érdemes a megfelelő helyen lerobbanni. Ha hóátfúvás van, az azt jelenti, hogy konkrétan meg kell állni a kocsival, és megvárni, hogy eltemet-e, vagy sem. Ha megúsztad, akkor irány tovább. Az út expeditívebb része egyértelműen az, amikor a hegyeken kell átvágni, ugyanis Ísafjördur-hoz közeledve a partok mentén kanyarogva a tengernek köszönhetően már kíméletesebb az idő és bőven van lehetőség gyönyörködni a lehetetlen tájban.

Az Alderi fór ég suður-nek egy nagy fűtetlen raktárépület ad otthont évek óta, amelynek tárva-nyitva állnak a hatalmas ajtajai, így ki-be jár a fagyos szél. Odakinn laza sörsátor és a szakadó hóban sorakozó mobil klotyók. A belépés ingyenes és alapszabály, hogy a fellépők sem kapnak gázsit. Mégis mindenki akar itt játszani, olyannyira, hogy mára külön szabályt kellett bevezetni, hogy egy zenekar nem játszhat egymást követő években, mert akkor nem marad hely az újak számára. És kinti viszonylatban egészen nagy nevek is pályáznak ide, tavaly például volt Múm is. A kezdeményezés egy Mugison nevű arctól ered, aki a környéken él és, mint szóló muzsikus, gitáros-énekes, ő is egy elég ismert figura. A faterjával együtt szervezik a fesztivált, ahol csak a kajáért és piáért, valamint a szuvenírekért kell fizetni. Ráadásul minden bevételt a szervezési költségek fedezésére fordítanak és mivel az egész város nagyon büszke erre a megmozdulásra, mindenki támogatja is őket: a helyi halászok külön kihajóznak pár nappal előtte, és fognak nekik friss halat, amiből aztán halászlé készül jó nagy kondérral a vendégeknek, akik ma már a világ minden pontjáról érkeznek, még japánból is.

Az Aldrei fór ég suður idén két napos volt. Mindkét nap délután 4-5 óra körül nyitott és éjjel 2 körül zárt, és ez idő alatt több, mint 30 zenekar vagy énekes fordult meg a színpadon. Az időkereteket szigorúan tartották és hihetetlenül gördülékenyen ment az átszerelés. Az egyik banda lement, majd feljött a másik, bedugták a gitárokat és már nyomták is. Semmi szarakodás, mikrofon próba, meg egyebek, mégis remekül megszólalt minden és mindenki. A helyszín sem volt agyoncicomázva, raklapokkal kerítették el a raktár hátsó szegletében parkoló darut és a VIP zónát. A színpad nagy volt, de nagyon barkács. Kevés fény, régi lehasznált hangosítás, ami okozott is némi bajt, mert az első este végére kiment a komplett jobb oldal, de megoldották, kerítettek másik hangfalakat és csatasorba állították őket. A színpadra pakolt erősítőkkel és dobcuccal azonban nem volt gond, kifogástalanul szóltak és a hangmérnök is jó munkát végzett. A program nagyon szabadon alakult: a honlapon közzé tették ugyan a fellépők névsorát az utolsó pillanatban, de a sorrendről semmit sem lehetett tudni. Erre a napi programok kezdetéig kellett várni mindkét este. Akkor simán krétával felírta valaki a sorrendet a falra vagy egy farost lemezre, de közben időnként ezt is megvariálták, így nagyon résen kellett lenni. Pár fellépő ráadásul el sem tudott jönni, mert sok repülőjáratot töröltek és az utak is járhatatlanok voltak az időjárás miatt.

Az első napon a fesztivál megnyitóját elképesztő hóvihar fogadta, tulajdonképpen el sem nagyon lehetett hagyni a raktárat. Már az kalandos volt, ha csak ki akartál szaladni hugyozni. Mugison faterjának rendkívül szerény és rövid felvezetőjét követően a Baunirnar kezdett játszani, ami 3 fura csóka kis kamarzenaekara volt, nagyon idegen, különös hangulatú kompozíciókkal, de nagyon passzolt mind a benti, mind a kinti környezethez.

Őket egy helyi gimis tró, az Óminnishegrar követte, egy kicsit Kurt Cobain stílusban visítozó gyerekkel az élen. Nem volt túlságosan stabil a banda, de a basszusgitáros nagyon ott volt. Utánuk “profi” rockzenészek hada támadta be a színpadot és nagyon felpörögtek az események. Elsőként Rúnar Þórisson érkezett, kiegészülve megannyi kísérőzenésszel (még a mostanában rendesen felkapott Lára Rúnars is csatlakozott szintin) és lenyomtak pár beborult sanzont. Egy helyi gyerekekből verbuválódott fúvóskórus is kísérte őket, ami szintén jellegzetessége ennek a rendezvénynek, hogy Ísafjörduri fiatalok csatlakoznak az ismert bandákhoz egy koncert erejéig.

Majd berobbant a főszervező, az alapesetben szólóban működő és nagyon szimpatikus Mugison nyers triója. Bár a hangszerelés sokkal puritánabb volt, időnként mégis a Pearl Jam-re emlékeztetett a dolog, vagy néha kicsit Lenny Krawitz-re, de ettől függetlenül nem kell rosszra gondolni. Popzene volt, de durván odarakva és a basszer elsőosztályú figura volt a sapkájával és a bajuszával (azt hiszem az ilyen alakokra mondják, hogy basszer).

Majd visszatért a méltán közkedvelt Lára Rúnars, hogy ezúttal mostmár ne csak vokalista lány legyen valaki más mögött, hanem bemutathassa saját produkcióját. Nagyon üde popzene, ötletes zenei alapokkal. Az első nap legszínesebb produkciója volt, amiről mindent elárul a hatásaiként megjelölt bandák listája a myspace oldalán, amit most nem fogok itt elismételni. Aztán zúzás tovább: fagyos kalifornia-punk a Mordingjarnir jóvoltából (egy fáradhatatlan dobos, egy magas vézna basszusgitáros és egy alacsony dagadt – mikiegér hanggal), akik tekertek, mint az állat, majd némileg a RATM-re hajazó rap-metal a Bródir Svartúlfs-nak köszönhetően (elhadart izlandi szövegek és egy vadállat dobos, aki az első szám alatt szó szerint szétverte a pergőt). Ekkorra már teltház volt, mindenki megőrült, ordított és tombolt. Nagyon nehéz volt közlekedni odabenn, pláne eljutni a büféhez. A metál után kaptunk egy kis pihenőt Ólöf Arnalds folk énekesnőnek köszönhetően, de az ő programja annyira vérszegény volt, hogy el is mentem enni egy adag halászlét. Aztán a Hudson Wayne jött tovább borongani, Nick Cave és Lou Reed stílusában. Nekem nagyon feküdt, amit csináltak, de túl késő volt már egy ilyen hangulatú zenéhez, a tömeg bulit akart. Meg is kapták egy rettenetes popzenekar formájában. Felfoghatatlan, hogy miért szeretik ennyire sokan a semmilyen zenét világszerte. A Reykjavík! súlyos post-hc-jának szintén örültek, és az ő koncertjük valóban erős is volt. A magából teljesen kivetkőzött basszusgitáros vitte a prímet! Utánuk a program visszakanyarodott a Hudson Wayne féle színházisasabb hangulathoz, a Skúli hinn Mennski jött nagybőgővel, hegedűvel és felfokozott, intenzív énekkel. Majd következett a fesztivál első, igazán kakukktojás zenekara, a Hjálmar, akik kb. éjfél tájban, a barátságtalan sarkividéki időben nekiálltak vidám reggae-t játszani. Teljesen abszurd volt, mégis kellemes, bár számomra egy kicsit jólfésült, és inkább emlékeztettek a LB 27-re, semmint Lee Perry-re. Az estét a szintén nagyon felkapott Bloodgroup zárta. Sablonos elektronikus tánczene, taszító színpadi koreográfiával és kezeket a magasba üzenettel.

A második napba még több zenekart zsúfoltak be a szervezők. Nu metaltól a twistig és vissza. Én tulajdonképpen mindegyikbe belehallgattam, de megpróbálom kiszemezgetni azokat, akiket csíptem is. Ilyen volt Tom Hannay, aki egy nagyon szuggesztív jelenség és kitűnő ritmusszekciót tud maga mögött. Egyszerű, kerek, alter-rock dalok lehengerlő intenzitással.

Rendesen odatette magát a Norvégiából érkezett Jitney triója is, akik szintén nem féltek jól odacsapni a gitároknak. Aztán jó időre búcsút kellett mondanom a hangos-zajos gitár-rocknak, mert az egyetlen színpadon ismét éles stílusváltás következett. A Geirfuglarnir-tól nagyon sokat vártam, de élőben nem gyakoroltak rám akkora hatást, mint a myspace-en. Ír népzenei gyökerekből táplálkoznak, de nem annyira átütőek, és a kocsmahangulat sem jött át, inkább csak felmondták a leckét – izlandiul. Aztán jött a hiphop blokk, de inkább hagyjuk. A legszörnyűbb talán az volt, amikor színpadra pattant egy 10-12 év körüli ambíciózus kissrác, aki jelenleg hip hop előadóként fut a szülinapi zsúrokon. Kegyetlen ötlettelen alapokra magyarázott és énekelt is borzalmasan, a tömeg meg éltette. Nagyon károsnak tartom ezt a fajta jelenséget: egyrészt minek színpadra állítani egy kisfiút, aki különösebben nem is tehetséges, másrészt minek eljátszani, hogy mennyire élvezzük és minek sikítozva ujjongani. Oké, hogy büszkék rá az Ísafjörduriak, de akkor is. A lejtmenetet Lay Low mentette meg. A művésznév egy gitáros-énekes csajt takar, aki alter-country vonalon ír dalokat és kifogástalan háttérzenekarát is magával hozta. A dobos pöpec volt, a szanaszét visszhangosított steel gitártól meg lehaltam. A csapatban volt még egy lány, aki egy parányi gitárral, xilofonnal és egyéb fura bigyókkal járult hozzá a varázslathoz. A borzongató Twin Peaks atmoszférának, amit teremtettek, az is kedvezett, hogy a teremben ekkor még kellemesen szellősen voltunk. Számomra a nap legjobb koncertje volt, de lehet, hogy az egész fesztiválé is. Nagyon szerény, nagyon kedves, nagyon őszinte produkció.

Majd robbanásszerűen érkezett Biogen, hogy kettéfűrészelje a hallgatóság fejét. Eszelős egy csávó. Kijött a laptopjával, meg valami touch pad-dal a kezében, előre-hátra billegett rezzenéstelen arccal, időnként szarkasztikusan csujogatott és csapatta a legdurvább tört ritmusokat, majd a végére csinált egy olyan súlyos zajt és káoszt, hogy öröm volt hallani! Ezek után nem csoda, hogy a következő mintegy másfél órás nosztalgia egyveleg mennyire kedvemet szegte. Persze, jó volt látni, hogy a helyiek milyen jót szórakoznak a korosodó (és többnyire mata részeg) Ísafjörduri zenészek egykori slágereire, de zeneileg értékelhetetlen volt. Így a nézőszám megugrása csak az egyik indok volt, hogy kiszorultam a raktárépületből, és a felüdülésként ható Hjaltalín retro-pop-ját is a hóesésben állva hallgattam. A második estének is volt egy kakukktojás fellépője, egy balkán népzenét játszó népes formáció. Mindenki hasra esett tőlük, de én ilyenből már ezer másikat hallottam. Végül elérkezett a fesztivál abszolút headlinere, a Dikta. Nekem leginkább az Incubus és a U2 jutott eszembe róluk, és volt is annyira mainstream a dolog, hogy több sikoltozó embert már lehetetlen lett volna betuszkolni az épületbe. A srácok MTV kompatibilisek voltak, és énekeltettek-tapsoltattak, ahogy kell. Aztán újabb középszerű hip hop támadás, ami nem feküdt annyira a közönségnek és meglepően sokan megindultak hazafelé. Így a fesztivál záró zenekara, a Nine Elevens gyakorlatilag félház előtt idézte meg az ördögöt. Négy félmeztelen csóka, ronda r’n’r, ami átcsapott ugyan néha némi metál-villázásba, de elnéztem nekik, mert befejezésként úgy letolták a Motörhead Ace od Spades-ét, hogy mindenki megőrült. Stage diving, body surf, ami kell. Mocsok jó volt a vége.

Az egy színpad előnye és hátránya is a rendezvénynek. Előnye, mert a helyi veterán beat énekesektől kezdve az országosan ismert alternatív sztárokig igen széles a paletta, és hátránya, mert nincs lehetőség váltásra, azt kell hallgatni, ami éppen szól. Persze ki lehet menni megfagyni, vagy akár letelepedni a térdig érő hóba, de erre csak a legelvetemültebbek vállalkoztak.

Mindettől függetlenül számomra érdekes élmény volt és örülök, hogy alkalmam volt élőben meghallgatni több tucat olyan izlandi bandát, akik nagy részéről még soha nem hallottam. Még az sem árnyékolta be a fesztivált, hogy a második éjjel a szállásomra menet kurva nagyot estem a jeges járdán.

No comments yet.

RSS feed for comments on this post.

Sorry, the comment form is closed at this time.

e-wallet Wordpress Theme