Alone in the Moon – Collection of Great Generational Anthems

COGGA_front coverBaromi nehéz egy olyan zenekar lemezéről írni, akik olyan korrekt sajtóanyagot raktak a lemezhez, hogy kérdés nem nagyon merült fel bennem az elolvasása utána,  azért mégis megpróbálkozom egy ajánlóval. Az Alone in the Moon egy háromtagú, Budapesten működő zenekar, amelynek tagjai: Várhidi Adrián – ének/gitár, Menyhárth Balázs – dob és Simon Zoltán basszusgitár.  A nem rövid című Collection of Great Generational Anthems az első, szintén nem rövid nagylemezük, amelynek felvételei Szegeden a Black Hole Sound stúdióban történtek és közel 9 hónap munka fekszik a teljes anyagban.

Az album 14 szerzeményt tartalmaz, a stílus meghatározásuk szerint grunge/stoner hatásokkal operáló rockzene. Ezek a kategóriák általában nem szoktak bejönni, de náluk azért nagyrészt összejött, jól megfogták!

A kezdő dalnál már gyanús volt, hogy ez egy nagyon jól kiérlelt és erős lemez lesz. Bevallom, nekem először az Alice in Chains és a Stone Temple Pilots ugrott be az ének miatt, de a zene és a megszólalás nekem modernebb a ’90-es éveknél. Gondolom azért, mert több mindent is hallgatnak a srácok, nem csak ezt az egy zenei vonalat. Sajnos az énekkel kapcsolatban a párhuzamot nem bírtam végig elengedni a lemez hallgatása közben. Viszont, már az első teljes végig hallgatás alatt  éreztem egyfajta erőt, energiát és feszültséget, ami nem hagyta, hogy kikapcsoljam a lejátszót, vagy átlépjek dalokat. Eleinte szinte semmi sem akasztott meg, jöttek a feszesebbnél feszesebb dalok, ahogy mentek sorban a trackek. Marha jó hangulatok az alábbi zenekarok szellemével: AIC, TAD, Queens of the Stone Age, Kyuss és még sorolhatnám, de nagyon élveztem. Az első dal, ami megakasztott a Genaration Flash volt, mert a megszólalás inkább valami nu-metal számot ugrasztott be az agyamba. Jó szerzemény egyébként ez is, de valahogy kilógott a sorból. Aztán az utolsó 3 számnál elkezdtem nézni az órámat, hogy mióta hallgatom, mert ugyan tetszett, de hosszúnak találtam, és találom most is. Én beértem volna egy 45 perc körüli lemezzel, de megértem, hogy a srácok minden összepakolt dalt rögzíteni akartak. A második hallgatásnál elkezdtem figyelni a szövegeket is szerencsére mellékelve kaptam szövegkönyvet is. Ugyan nem túl jó az angol tudásom, de annyi azért lejött, hogy elég rendesen odamondó szövegek. Sajnálom, hogy nincsenek magyar énekes témák, mert magyarul nekem jobban ütnének a szövegek és egy részének a mondanivalójával még egyet is értek. (Oké, tudom, le vagyok maradva az angollal, gyúrjam fel magam… Bocs!) Zeneileg is ötletes, hangzásban és technikailag is a számok nagy része. Elsőre olyan kis egyszerűnek, szinte populárisnak tűnik sok felvétel, aztán ha jobban ráfordul az ember, rájön, hogy igencsak jó témák vannak bennük minden hangszert külön figyelve és húznak is rendesen. A következő számok tetszettek leginkább: Buzkiller Saturday, The Justifer, Anthem XYZ, Ultrabitch, Newropen Night, 25, The Virgin, ez hét a tizennégyből, tehát kapásból a fele.

Összességében a Collection of Great Generational Anthems egy nagyon jó bemutatkozó lemez, jó dalokkal, jó hangzással. Nem tejesen az én műfajom a grunge és a stoner sem, de bármikor hallgatom, egyre jobban tetszenek dalok a lemezről. Akihez a két említett stílus közel áll, az  biztosan nem, aki pedig csak jó, igényes rockzenét akar hallgatni, az sem fog szerintem csalódni! Csak az a fránya ének ne akadna be nálam… Pedig nem rossz az sem, csak…

Nagyon szívesen megnézném az Alone in the Moon-t élőben is, mert ha ez így ott is megszólal, az fejletépős. Hallgatni való!

Belehallgatás: http://aloneinthemoon.bandcamp.com/ https://youtu.be/FO0MKco9ZHI