Ana Never, Testet Ölt, WB41 – 2013.01.25. Mladost, Szabadka

Már nem emlékszem, hogy kerültem kapcsolatba az Ana Neverrel, arra viszont igen, hogy már évek óta meg akarom őket nézni élőben, csak mindig közbejött valami. Még azt is eltökéltem magamban, “hogyha a hegy nem megy Mohamedhez…” alapon leszervezem őket, de az utóbbi egy másfél évben megint elég nagy lett körülöttük a csend, és újfent kiesett a látókörömből. Aztán hirtelen kijött a Small Years, és nem volt kérdéses, hogy a lemezbemutató koncerten muszáj lesz tiszteletemet tenni.

 ananever1

Szeretem a vegyes felvágott koncerteket, számomra bőven megfér egymás mellett több egymástól elütő, de hozzáállásban hasonló zenei stílus. WB41 zenéjével azonban nem mindig tudtam mit kezdeni, ez általában jellemző is rám, ha elektronikus zenéről van szó. Aztán a DJ feltett valami kicsit recsegős trip-hop lemezt, – ha tippelnem kéne, valószínű a Portishead lenne a nyerő –, rágyújtott egy cigire és teljesen elfogott az az érzés, hogy egy koszos lakásban vagyunk London külvárosában a kilencvenes évek végén, és kiábrándultan nézünk magunk elé. Egyszerre tetszett, megfogott a hangulata, és lúdbőrzött a hátam a felismeréstől, hogy én ennek a hangulatnak most semmi szükségét nem érzem, és kijöttem. Aztán persze a kíváncsiság csak visszavezetett a terembe, addigra viszont nem csak az érzés illant el, a szett első felének is vége lett, a második felét pedig már – a két tömény koncertélmény után – képtelen voltam befogadni, így szégyenszemre a távozás mellett döntöttem.

A Testet Öltöt negyedszerre látom, és látom azt a folyamatot, hogyan csiszolódik össze ez az először három, majd mostanra egy basszusgitárossal is kiegészült négy ember az eddigi koncertek alatt. Lenyomták az egyetlen lemezük összes dalát szépen sorban, amiket elég sok hallgatás után már nagyon szeretek, de először nem nagyon tudtam hova tenni. Nem volt világos, hogy a dalok, a fura dallamok, a hetvenes évek progresszív rock zenekarait idéző szinti hangzások hol mutatnak ugyanabba az irányba… Aztán lehet, hogy a viszonylag széles látókörömnek köszönhetően csak sikerült fogódzkodót találni, vagy pedig a dalok feszegették maguknak az őket megillető helyet a látókörömön belül, talán kicsit egyik, kicsit a másik, de mégiscsak sikerült. A Testet Ölt lemezen nekem kicsit retrofuturisztikus. Néha olyan mintha Lengyelország első, azóta eltitkolt kísérleti holdra szállására 1974-ban asztronauták helyett egy rockzenekart küldtek volna fel, akik ott fenn, a csillagok között írtak volna dalokat a látottak és hallottak hatására, amiket aztán a lengyel kormány hosszú évtizedekre titkosított és elzárt a kíváncsi külvilág elől, egészen mostanáig. A koncert viszont elég eklektikus, és tényleg néha már-már megelevenedik ez a fajta csillagközi utazás, csak fénysebesség helyett mellúszásban. A koncert mértani közepén elhelyezkedő Csillagok feldolgozása című opuszt hallgatva már-már tényleg olyan érzésem volt, hogy úszva közeledek olyan bizonyossággal az Alpha Centauri felé, mintha legalábbis az Adriai-tengeren csinálnám ugyanezt a vízi biciklitől a strandig. És ez nagyon jó és nagyon megnyugtató érzés. Remekül szóltak, a dalokba bejátszott hangminták, a Wahorn András idézet, és az ahogy “sülnek az almák”, vagy a vetítés, sokat dobtak az összképen. Érezhetően jót tett nekik az is, hogy viszonylag sok koncertjük volt a közelmúltban, magabiztosabbnak tűntek, és hallhatóan jót tett a basszusgitáros jelenléte, mert hozzáad egy plusz réteget az alaphoz, hogy egészen beton-biztos legyen az űrhajó, amin a Testet Ölt visz bennünket a csillagokig és vissza. Nekem a négyből most tetszett legjobban. Úgy érzem még a főművűk előtt állnak, szóval érdemes lesz szem előtt tartani őket.

Nem telt el tíz perc, és tényleg arra kaptam fel a fejem, hogy felcsendültek a Future Wife első néhány, visszhangos, delay-es dallamai, így a beszélgetések akaratlanul is gyorsan rövidre záródtak. Az enyém legalábbis.

ananever2

Laikus post-rock hallgatóként nem mondhatom, hogy túlságosan elmerültem volna annak feneketlen bugyraiban, azért a Mogwai vagy a Godspeed You! Black Emperor néha sejtelmes, néha felkavaró dallamai általában nem csak engem vezettek vigyázó kézzel ezeken az ismeretlen vizeken, másoknak is nyújtottak nem kevés inspirációt, már ami a megfelelő kvintek lefogását illeti. Az Ana Never érezhetően az egyik ilyen zenekar. Talán a címnélküli lemezen jobban kijönnek a hatások, a koncerten sem sikerült megfigyelni, hogyan csalogatnak ki néha nem evilági hegedűt, néha elkeseredett gyermeksírást idéző hangokat a gitárosok a Telecasterjeikből egy vonóval vagy csavarhúzóval, de ettől eltekintve, a lemezbemutató anyagát képező Small Years is legalább annyira megindító, mégha a depresszív felhangoknak most kevesebb szerepet szántak, és jól is van ez így.

Voltaképpen ez (akárcsak a Testet Ölt esetében) egy lemezkritika is lehetne, hiszen a hangzásra hozták a lemez színvonalát, talán a dob volt picit hangsúlyosabb, ami számomra inkább jelentett pluszt, hiszen úgy adott még egy lökést a daloknak, hogy nem nyomta el a többi hangszert. Hozták a számsorrendet, és a hangulatot. A legjobb a billentyűs srác volt a dobos előtt, aki egész végig úgy festett, mint aki vagy büntetésben lenne, vagy pedig – jobb dolga híján – úgy döntött, hogy ő márpedig könyvelni fog.

A bő egy óra játékidő alatt többször is megfordult a fejemben egy képsorozat, ami azt az időszakot ábrázolja (és ciki, nem ciki, nem tudok elvonatkoztatni attól a Maybeshewill dalhoz készült rajongói kliptől, amiben az egyik kedvenc filmemből, a The Networkből is van benne egy rövid monológ, és ami félig meddig hasonló képsorokat is felvonultat), miután az utolsó élő dolog is elpusztul a Földön az emberi hülyeségnek köszönhetően, valami újraindul, rohamosan veti le az elhasznált, fölösleges rosszat, és végül az évtizedekig tartó radioaktív eső után egyszer csak kisüt a Nap. Az Ana Never nekem ilyen. Elvisz a lehető legmélyebbre, legbelülre, hogy aztán úgy rángasson vissza, hogy valami azért megmaradjon a lenn töltött pillanatokból is.

ananever3

Azt előzőleg is sejtettem, hogy nem fogunk az asztalon táncolni sörrel a kezünkben, aztán a koncertet záró negyedik, To Die For-ból lett To Live For, – érdekes mennyire más ugyanannak az éremnek a másik oldala –, utolsó 5 perce azonban mégiscsak meglepetés volt, hiszen a már említett hangsúlyosabb dobnak köszönve jobban kijöttek a már-már táncolható, de keményebb ritmusok is, ami azért kellemes meglepetés számomra. A dal maga pedig, mintha egy messziről elhajított remény feliratú kalapáccsal sújtanának fejbe, egyszerre letaglózó és felemelő.

Régen volt már olyan érzésem, miután lecsengtek az utolsó hangok, hogy fel van adva a lecke!

Fotó: NikolaLucicc