• Nincsenek kategóriák


Arc helyett maszk

Posted by | Egyéb | hétfő 20 december 2010 18:26

Death In June: Peaceful Snow, NER, 2010

Békés hó, vagyis pianínó és Douglas P. baritonja – röviden és felszínesen ezzel lehetne összefoglalni az angol Death In June zenekar új albumát. Az új lemezt egy, az „underground” szcénában eddig kevésbé ismert szlovák zenész, Miro Snejdr, illetve a zenekar alapító tagja, Douglas Pearce készítette el. Így az 1981-ben, Angliában indult Death In June zenekar nemcsak angol, hanem szlovák is lett – legalább a mostani lemez erejéig. Miro Snejdrről még fotót sem láthatunk a lemezen. Mindössze a jobb kezét mutatja egy fekete-fehér fénykép, bőrére pedig a Death In June korbácsos jelképe és Douglas P. elhíresült mondata van tetoválva: „It Is The Fate Of Our Age That We Fight In Isolation.” [Korunk végzete ellen harcolunk az elszigeteltségben.]

A fotó ezzel a test és az identitás eltűnésének, rejtőzésének, majd művészetté válásának, metamorfózisának problematikáját veti fel. Douglas P. elmondása szerint nem találkoztak Snejdrrel, csak elküldték egymásnak a felvételeket, aztán megkeverték a hanganyagot a stúdióban. Az ötlet pedig úgy indult, hogy valaki elküldte a Death In June yahoós csoportjának a zenekar előző lemezének, a The Rule of Thirds (2008) egyik számának You Tube-on látható és hallható, Snejdr általi pianínós átiratát. Ezen a felvételen csak a zongorista játszó kezeit láthatjuk. Nem sokkal ezután napvilágot látott a Death In June új kislemeze, két új számmal: az új album címadója, a Peaceful Snow, illetve a The Maverick Chamber. A két pianínós darab elsőre meghökkenthette a zenekar rajongóit. Már az előző lemez is visszafogottabb hangszereléssel szólalt meg, noha az, éppen a gitárnak köszönhetően közelebb állt a Death In June megszokott hangzásához. Douglas P. nyilatkozataiban azt állítja, hogy az utóbbi két lemezen „totenpop”-műfajt hozott létre.

Az eddigi diszkográfia alapján szembetűnő, hogy a Death In June zenéjét az állandó változás jellemzi. A Death In June létrejötte előtt Pearce punkot játszott a Crisis bandában (1977–1980), utána megalapítja a Death In June formációt (1981-ben, Patrick Leagasszal és az egykori Crisis-tag Tony Wakeforddal), amely az első periódusában, a ’85-ös Nada! lemezig ún. post-punkot nyomott. Az ipari zajokat és az újhullámot vegyítő, félig akusztikus, félig gépi hangzást produkáló Nada!-tól kezdődően pedig csupa olyan Death In June lemez született, amely tanácstalanná tette a műfaji kategóriákat imádó rajongókat.

Az új lemez – jó ízléssel – szembehelyezkedik a Death In June által létrehozott stílus utánzóival, a magukat „neofolk”-ként betájoló zenekarok és rajongók elvárásaival. A minimális effektusok sehol sem tolakodóak, kellő időben és helyen szólalnak meg, ezzel is megkérdőjelezve azt a skatulyát, hogy a Death In June immár relaxációs zenekarrá vált volna. A Pearce által megnevezett műfaji meghatározás provokáció: a totenpop ironikusan utal a totenkopf elnevezésre, s egyben egy olyan jelentésdimenziót kölcsönöz a stílusnak, ami a befogadót a történelmi kategóriák bevonására csábítja az értelmezéskor. Ez az egyik alapja a zenekar szimbólum-használatának is: különböző, egymással küzdő jelentésekkel feszültséget generálni a befogadói elvárások között. És ugyanez tapasztalható a zenekar új lemezén megjelenő ikonográfiáján: a fotókon egy egyenruhába bújt figurát látni, arcán kopott, fehér maszk. Továbbá ugyanígy provokatív a The Scents of Genocide című dal is, akárcsak a korábban sok vitát előidéző Rose Clouds of Holocaust, vagy a zenekar neve, amely többek között a hosszú kések éjszakájával is párhuzamba hozható. A Death In June nem riad vissza a szubverzív, az elfojtott, a tiltott tartalmaktól. Ám ez az ördögi csábítás megtévesztő, elfeledteti a hallgatóval azt a mozzanatot, amely ellentmond a könnyű besorolásnak: a zenekar műveit öntörvényű költői és szimbolikus logika uralja. Douglas P. ügyel arra, hogy nyilatkozataiban, s műveiben ne zárja le az értelmezés folyamatát. A legfrissebb interjúk szerint – többek között – ezért nem találhatóak a dalszövegek az új albumon. Pearce ugyanis fontosnak tartja a félrehallásokból született új változatokat, tekintve hogy maga is sokat vacillált egy-egy megoldáson. Én például a ’grieving’ [bánkódni] szót ’gravid’-ként [terhes] hallottam a Fire Feast következő részletében: „When madness rains in this fire feast, and clarity does not come, I leave it up to my instincts, grieving sadness of the Sun, grieving madness of the Sun.” [, Mikor az őrület a tűzlakomán záporozik, s nem jön a világosság, az ösztöneimben bízom, a Nap hanyatló szomorúságában, a Nap hanyatló őrületében.] Hasonlóan nyitott a Peaceful Snow zenei oldala is: elsőre a romantikus dalszerzés hagyományát eleveníti fel. A pianínó puha hangzása finom árnyalatokat kölcsönöz Douglas P. hangjának. A sűrű, de nem virtuózkodó, ismétlődő megoldásokkal élő zongorajáték és a mély vokál homogénné teszi a lemez hanganyagát. Ám a háttéreffektusok, az eltorzított refrének apró zajai egyrészt pillanatokra elidegenítik, másrészt éppen ellenkezőleg, elmélyítik az intimitást, ami a hallgató és az album között kialakul.

A romantika mellett a huszadik század eleji bárzene jutott még eszembe a lemezt hallgatva. A „deviáns dalok” bizonyára egy szadó-mazó bárban, vagy más peremre szorított kultúra klubjában csendülnének fel, ahol Douglas P. egyik kedvenc szerzője, Jean Genet is megfordulhat. A lemez verses dalainak alaptémái a gyilkosság, a történelem, Európa, az őrület, az elvesztés, az elhagyatottság, a magány, a szerelem, a transzcendencia és a halálsejtelem.

Míg korábban a zenekar munkáiban jelen volt egy bizonyos, Yukio Mishima művein keresztül értelmezett individuális „heroizmus”, az utóbbi két lemezen mintha felerősödött volna a személyes tapasztalat lírája, amely az elmúlás gondolatára rezonál. Ez alól csak az óangol és germán mitológiát mozgósító Red Odins Day a kivétel. A következő sor a gyűlöletet nem keresztény, hanem pogány felfogás szerint határozza meg: „Hatred is my best friend on red Odins day.” [Gyűlölet a legjobb bajtársam a vörös Odin napján.] Ám az utána jövő darab, a My Company of Corpses már sokkal intimebb: alaphangulatát a barátság elvesztéséből fakadó melankólia hatja át. Az Our Ghosts Gather viszont a bizakodás, a remény hangjait szólaltatja meg, a halálon túli lét lehetőségével vígasztal.

A folyamatos műfajváltoztatás mintha arra utalna, hogy Douglas P. számára az alkotás szüntelen átalakulásként és önértelmezésként működik. Nietzsche Túl jón és rosszon c. munkájában azt írja, hogy: „A béke körülményei között a harcias ember önmagára támad.” Úgy tűnik, a Peaceful Snow dalba foglalt költeményei a befelé és visszatekintés küzdelméből táplálkoznak. A múlt értelmezése többek között a gyakori önidézetek újrakontextualizálásával játszódik le. Pearce a régi lemezeit is többször újfajta felfogásban szokta megjelentetni: másfajta hangszerelésben és esetenként átírt dalszövegekkel. A mostani album első 3000 változata két hanghordozót tartalmaz (az USB-n további extrák találhatóak): az egyiken az új számok, a másikon a régiek zongorás átirata szerepel, vokál nélkül. Miro Snejdr interpretációi a Death In June klasszikusok hasonmásait szólaltatták meg, új fénybe állítván az eredeti számok természetét, gyakran tompítva azok esetenkénti keménységén. Ahogyan a klasszikusok karmesteri újraértelmezésekor, itt is az apró ötletek sokasága válik érdekessé. Douglas P. hideg, jeges atmoszférájú baritonját a pianínó meleg tónusa váltotta fel, amit rendszerint a játékos, de nem túlagyalt díszítésű magasabb szólamok testtek színesebbé.

A Peaceful Snow nagyszerű alkotás azoknak, akik vonzódnak a költészethez s a finoman provokáló esztétikához. S bármennyire is más az új lemez a korábbiakhoz képest, egy valami nem változott: arc helyett – maszk.

(A lemez megrendelhető a következő címeken: www.soleilmoon.com, www.equilibriummusic.com)

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Hozzászólás most!

e-wallet Wordpress Theme