Bedroom Community – Whale Watching tour / 2010. május 16. Þjóðleikhúsið (Reykjavík, Izland)

Valgeir Sigurðsson, Ben Frost, Nico Muhly, Sam Amidon és Daníel Bjarnason közös koncertje

A Bedroom Community egy izlandi székhelyű lemezkiadó és kollektíva.  Egy baráti és zenész társaság, akik lényegében együtt dolgoznak, egymást inspirálják és megjelentetik egymás lemezeit.

A Þjóðleikhúsið pedig az Izlandi Nemzeti Színházat takarja, ahol május 16-án kezdetét vette a “Whale Watching tour 2010” második nagy etapja. A koncertet egy olasz cimborám ajánlotta figyelmembe és vele is mentem el meghallgatni az előadást. Tőle tudom, hogy a turné apropója lényegében a Bedroom Community jelenlegi 5 előadójának bemutatása és a kiadványaik népszerűsítése.

Nagy ötlet volt összeereszteni ezt az 5 különböző karaktert, mert így együtt rendesen bevadultak és nagyon felkavaró koncertet adtak. Hogy sznoboskodjak egy kicsit, a végén megállapítottam: ez a komolyzene jelene. Azt nem merem kijelenteni, hogy a jövője is, mert erre a következő generációk úgyis rácáfolnak, de ez a 2 és fél órás program egyszerre volt helyzetjelentés és útmutatás.

Az ötödik sorba kaptam jegyet, így a koncert előtt volt alkalmam közelről szemügyre venni a színpadképet. Elsőre meglehetősen kaotikusnak tűnt: zongorák a bal szélen a klaviatúrával a közönség felé, egy dobfelszerelés néhány darabja, gitárok, banjok, itt-ott kisebb emelvények, középtájon egy nagyobb is, keverővel, mikrofonokkal, laptopokkal és megannyi apró biszbasszal.

nemzeti_szinhaz_reykjavik

A repertoár az 5 zenész munkáinak javát vonultatta fel, hol engedve egymást szólóban kibontakozni, hol pedig egy nagy zenekarként beremegtetni a színház falait, mintha csak a vulkánkitörést kísérő földrengés rázná az épületet. Időközben azonban csatlakoztak még hozzájuk egy páran, például 2 ufószerű hegedűs lány, egy csellista arc és egy fúvós gyerek, aki előszeretettel jött előre énekelni is, bár az ő stílusa és előadásmódja nekem nagyon nem feküdt. A kopasz hegedűs lány szóló száma azonban nagyon durva volt.

Daníel Bjarnason vezetésével indult el a koncert, így az első fél óra bizarr zongora darabokkal lepte meg a közönséget. Sem ekkor, sem a koncert néhány későbbi pillanatában nem tudtam eldönteni, hogy improvizálnak a zenészek vagy megírt számot játszanak. A szünetek követhetetlenek voltak és egyetlen dallamfoszlány sem akart visszatérni, nemhogy értelmezhető kerete és szerkezete lett volna a kompozícióknak.

A hűvös izlandi temperamentumból hamar átbillentünk a maximális fordulatszámon pörgő amerikaiba. Nico Muhly vette át a karmester és műsorvezető szerepét és jóértelemben vett jópofa modorával gyorsan oldotta a színházi feszengést. A műsor innentől kezdve főként Ben Frost-ra és Sam Amidon-ra koncentrált. Érdekes volt a kontraszt. Sam valami country jellegű dolgot nyomott, nagyon álmatagon, mégsem volt unalmas, inkább andalító. Ő egy ízben még a közönséget is megénekeltette vagy inkább megsuttogtatta. Ben pedig vagy papírfecnihasogatással vagy kiskanálcsörömpöléssel ütötte el az időt, vagy pedig jól elcsépelte a pulóverbe csavart gitárját. De teljes mértékben bezárkózott a privát szférájába. Időnként Valgeir Sigurðsson-nal karöltve olyan súlyos zaj-zuhatagot szabadítottak ránk, hogy tényleg azt hittem, hogy a fejemre szakad az álmennyezet.

A koncert annyira jól építkezett és annyira színes és lebilincselő volt, hogy észrevétlenül rohant el a szünettel együtt a nettó 3 óra. Én simán ültem volna még a félhomályban hallgatva a Bedroom Community tagságát további 3 órán át.

Kint az előtérben Nico Muhly akciót hirdetett: aki vesz 3 db Bedroom Community kiadványt (hozzáteszem rettentően baráti áron), az kap ajándékba egy turnépólót. Én egy Ben Frost, egy Sam Amidon és egy Valgeir Sigurðsson lemezre neveztem be és nagyon megérte. Ajánlom mindenkinek, hogy ismerkedjen bátran ezekkel a fejekkel, mert nagyon finoman párosítják a kortárs klasszikus zenét a kísérleti elektronikával és a noise-zal. Én megkezdtem az ismerkedést rögtön a koncert után, amikor kezet ráztam Ben Frost-tal és dedikáltattam a frissen vásárolt CD-jét.

Fotót mindössze egy darabot készítettem, amin az üres színpad látható zenészek nélkül, mert a koncert alatt semmilyen kép vagy hangrögzítő eszköz használata nem volt megengedett. A szünetben azonban csak megpróbáltam képet csinálni a színházról, de a jegyszedő néni hamar rámripakodott és elcsomagoltatta a gépemet. És mi, itt az endhits.hu-n nem is közlünk további fotókat az eseményről, mert fanzin lévén csak saját anyaggal dolgozunk, nem ékeskedünk más tollával. De azt hiszem nem is kell több, hiszen ez az egyetlen kép is magáért beszél! Aki szeretné megkapni jobb felbontásban, az írjon és küldöm! Hehe.