Jarboe – Mahakali

(The End, 2008)

A Men album óta eltelt néhány év. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Jarboe nem lett volna aktív azóta is. Egy lemez a Neurosis-sal, egy Justin Broadarick-el és még ki tudja kikkel. Végre itt az új önálló nagylemez!

A lemezen közreműködők névsora is egy nagy „respect”-et érdemel Jarboe-val egyetemben. Magyar vonatkozásban, közreműködik a mi Csihar Attilánk (Mayhem, Tormentor, Korog stb.), amerikai oldalról pedig Philip H. Anselmo (Pantera, Superjoint Ritual, Down) az ének frontot erősítve egy-egy dalban. A zenei oldalról Kris Force (Amber Aslyum), Vinny Signorelli (Swans, Unsane), Josh Graham (Neurosis, Storm Of Light, Red Sparrows), Julia Kent (Antony And The Johnsons), és aki a legtöbb munkában részt vett: Cedric Viktor. (Ő más eddigi J-projectekben is szerepelt már.)

The Young Gods – Super Ready/Fragmenté

(Ipecac, 2007)

A több mint 20 éve működő svájci zenekar nyolcadik nagylemeze a Super Ready / Fragmenté. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy kezdetben az industrial-metal úttörői voltak ők: samplerek, torzított gitárok, őrült francia énekkel. Ezután egyre szélesedett a látókör, bevettek egy dobost, egyre inkább letisztult a zenéjük, jöttek az angol szövegek, és egyre profibban használták – és használják – az elektronikus zenei megoldásokat. Ami külön érdekesség, hogy változatos gitársoundokat használnak, csak éppen nincs gitárosuk, hanem billentyűs hangszerrel hozzák létre az egyedi gitárhangszíneket, torzításokat. A három „fiatal isten” név szerint: Franz Treichler – ének, Al Comet – billentyűs hangszerek, Bernard Trontin – dob. Különböző élő fellépések alkalmával szívesen egészülnek ki más hangszeres zenészekkel, énekesekkel is. Így például az Ipecac mögött álló Mike Patton-nal (Faith No More, Tomahawk stb.), aki úgy tűnik, szisztematikusan gyűjti saját kiadója alá az újító, legendás és/vagy egyedi hangzású zenekarokat (Melvins, Mouse On Mars, Isis, Qui, Kid606 stb.).

Qui – Love’s Miracle

(Ipecac, 2007)

Gyanítom, hogy sohasem jut hozzám el ez a lemez, ha nem az az énekes, aki és nem az a kiadó, amelyik.

Szóval az énekes poszton David Yow (ex-Scracth Acid, the Jesus Lizard), a kiadó pedig az Ipecac, amelynek a feje Mike Patton (Faith No More, Tomahawk, Fantomas stb.). Utóbbitól megszokhattuk, hogy érdekes és „beteg” dolgokat is egyaránt szívesen kiad. Előbbi pedig alapjában véve sosem volt „egészséges”. Ugyebár a Scratcth Acid és a the Jesus Lizard között elemgyógyintézetbe kényszerült. Lám mi lett a kezelés után! Azt nem tudom, hogy a Qui-be való beszállás előtt merre kezeltette magát, már ha kezeltette, de megint odarakja magát.

Disappearer – The Clearing

(Magic Bullet Records, 2009)

Mostanában úgy jön ki, hogy főleg az ilyen zenék találnak meg. Nem mintha bánnám, de minél több hasonlót hallgatok annál nehezebb róla írni. Milyenek is? Nézzük a Disappearer-t, ami „ilyen” zene szintén.
A háromtagú bostoni noise-rock-psychedelic(?) zenekar 2003-ban alakult. A következő évben elkészítették első demo anyagukat, majd ezután folyamatos tagcserék történtek a zenekarban. A tagokkal kapcsolatosan a helyzet 2008-ra végre stabilizálódott és ezen év elején elkészítették első teljes nagylemezüket The Clearing címmel, Kurt Ballou producer, hangmérnök közreműködésével. Az ő neve egyébként a Torche, Converge zenekarok mellől lehet ismerős. Innentől kezdve nagyjából be lehet lőni, hogy erőteljes, nyers rockzenéről van szó a lemez 51 percében.

Kong – What It Seems Is What You Get

(Kongenial/Suburban, 2009)

Hatalmas lelkesedés lett úrrá rajtam, amikor megtudtam, hogy 10 év után az egyik kedvenc holland zenekarom új lemezzel jelentkezett.

A Kong egy 1988-ban alakult csapat, ami már akkor hangzásának különlegességével kitűnt a mezőnyből. Az igazi kongos hangzást mégis úgy 1994 körül találták meg. Ez idő tájt Budapesten is felléptek, természetesen akkor a Másféllel. Adtak is egy nagyszerű psychedelic-rock-metal koncertet quadro felállásban a Tilos az Á-ban. Hihetetlen élmény és hatalmas újdonság volt az egész koncert és a zenekar megszólása. Be is gyűjtöttük utána gyorsan az addig megjelent nagylemezeiket. Nem is metal, nem is rock, nem is elektronikus zene, hanem ezek együttese, instrumentálisan, lendületesen és elszállósan. Aztán ’99-ben megjelent a Freak Control és hosszú csend.