Catharsis / Between Earth and Sky / Liberal Youth / Priests on Heroin / Wasted Struggle – 2013.08.04. Dürer Kert, Budapest

catharsisHárom zenekar van, akiket sosem láttam élőben, viszont a fél karomat adtam volna egy koncertért, ebből az egyik a Catharsis. Lehet hogy ez a manapság divatos újjáalakulások tükrében egy meggondolatlan kijelentés volt, de bíztam magamban, és ismerve a tagok etikai hozzáállását, úgy éreztem, a karom teljes biztonságban van. Persze, időközben volt szerencsém a From the Depths-hez, ami szintén egy számomra kedves zenekar, és azt gondoltam, végülis kihoztam a lehetőségekből a legtöbbet – végtére is, a punk az aktualitásokról szól ugyebár –, így aztán belenyugodtam a megmásíthatatlan tényekbe.
Idén aztán jött a hír a három amerikai koncertről, és a reunion koncertek definíciója alapján – miszerint “ami volt az USA-ban, az átjön Európába is” – elkezdtem aggódni a testi integritásom iránt.

A Catharsis egyébként már régi jóbarát. Tisztán emlékszem azokra a napokra, kétségekkel és feszültséggel teli elsőéves csóró főiskolásként, amikor egy másolt kazettán hallgattam az Arsonist’s Prayert egy ócska kismagnóról, az albérletünk konyhájában. Újra és újra kirázott tőle a hideg, mindenem lüktetett, a torkomban dobogott a szívem, és az utolsó hangok lecsengése után, tekertem is vissza a szalagot az újbóli katarzisért. Időközben eltelt vagy tíz év, és még mindig érzem, ahogy a hideg végigszalad a hátamon. A Passion lemezük olyan, aminek minden egyes hangjával, az összes elborult váltásával külön harcot vívtam, mire sikerült kerékbe törni: nem megszokni, nem megszelídíteni, letörni a szarvát. Azóta az egyik abszolút kedvencem. Pedig ő még a kezesebbik, okosabbik bárány, a Samsara egy ebéd előtt álló tigrisként ugrik a nyakadba, és nem is enged el, talán még az utolsó tétel, a Corinthians 1-18:29 végén sem…
Szóval nem volt kétséges, ha átjönnek Európába, bárhol is pakolják össze a dobszettjüket, ott fogok várni kaján vigyorral az arcomon, hogy elszabaduljon a kénköves pokol.

A Wasted Struggle nyitotta az estét, és szégyenszemre csak a merch pult mellől hallgattuk, ahol sikerült is leragadni a koncertjük idejére. A tervezett vásárlás és a kötelező egymásnak tett ígéretek (“ha vissza akarok menni a másik lemezért is, üssetek le”) után, jött a Priests on Heroin.

A kocsiban találgattunk, hogy kiket takarhat ez a név, az én tippem a Newborn volt. Adta volna magát a dolog. Vesztettem, de így sem volt rossz: Pándi Balázs zajra dobolt, nagyjából mindenfélét, úgy tíz percig, aminek csak a második felét csíptem el. Az olyan volt, mintha kísérleti zajért rajongó indiánok játszottak volna törzsi dalokat, füstjelek meg tollak nélkül. Aztán egyszer csak abbahagyta, letette a dobverőket és szó nélkül kisétált a teremből. Csakúgy, mint a bent lévők.

A Liberal Youth kapcsán az útitársaim közül valaki kicsit cinikusan megjegyezte, hogy ilyen névválasztással igencsak behatárolja magát az ember. Életkorilag legalábbis, és elnézve a tagokat, ők már igencsak annak az időszaknak szélén állnak, amire az átlagember reflexből azt mondaná, hogy “youth”. Aztán belecsaptak a húrokba, mi pedig lestünk. A düh perzselt, az energia pedig lejött a színpadról, mint ahogy az is, hogy a szövegek kapcsán nem nagyon kell találgatásokba bocsátkozni, elég egyértelmű az egész. Nekem talán kicsit túlságosan is, de koncerten ez abszolút meggyőző volt. Egyszerű srácok egyszerű zenéje.

Nem így az, amit az őket követő, egyébként az utolsó pillanatban beugró kanadai Between Earth and Sky játszik. Greg Bennick már a Trial-ban is bizonyított, zseniális frontember, mondanivalóval, és gondolatébresztő átkötő-szövegekkel, neki konkrétan jól is áll az, hogy érdekes és megindító módon beszél a dalok között, nem pedig csak ledarálják a dalaikat, egyiket a másik után. Ez lehet persze megosztó, láttam is olyanokat, akiknek ez kicsit prédikálásnak jött le, de hát nem juthat mindenki az intellektus Madball-i magasságába sem.
Talán a fő különbség, hogy míg a Trial reunionon megőrült, itt valamiféle performanszt is megpróbált előadni – nem hiába színészként is kipróbálta magát –, de szerintem nem mindig működött. Bár az ő szettjüket nem vártam annyira, mint pár évvel ezelőtt a Trial-ét, a koncert maga zseniális volt, az összekötő szövegektől, az Of Roots and Wingstől, vagy a Wounds Never Have to Win-től még így is futkosott a hideg a hátamon, majd az egészet megkoronázták egy Strain feldolgozással, a Here and Now-val.

De legyen bármennyire jó, azért lássuk be: nem ezért jöttünk. Talán negyed órás átpakolás, eddigre az arányok már régen be voltak lőve, hangoltak a gitárosok, és meglepően gyorsan de kezdett a Catharsis.
Konkrétan a Panoptikonnal, és az történt, amire számítottam: elszabadult a pokol. Mindenre fel voltunk készülve, ismertük a dalokat, tudtuk mire számíthatunk, és lám mégis, felmosták velünk a padlót. Ha mindez egy erőfitogtatós tömegverekedés lett volna a zenekar és a közönség között, ez az öt ember akkor is derekasan megállta volna a helyét. Egyszer egy pillanatra átfutott az agyamon, ha most rám ilyen hatással vannak ezek az élőben is ugyanannyira zaklatott ritmusok, sötét, torz de mégis gyönyörű dallamok, ez a ketrecből kiszabadult fenevad módjára küzdő zenekar, milyen hatással lehetett azokra, akik gyanútlanul elsétáltak annakidején 97-ben az első magyarországi koncertjükre. Gondolom, a letaglózó előkelő helyen szerepel az elsőre beugró jelzők között. Tömény volt a szett, mintha az életükért küzdöttek volna, másodpercről másodpercre, minden pillanatban, újra és újra. Lehet ennél kevésbé szenvedélyesen játszani, csak minek, de keményebben képtelenség.
Greg Bennick után hálátlan szerep lehet dalok között beszélni, vagy okosakat mondani, Brian-nek sem sikerült most úgy igazán, sajnos megrekedt a fuck this, fuck that szintjén, ami akár még kicsit buta is lehetne, de igaz, ami igaz, a Catharsisnak ez jól is áll.
Elképesztő, mennyire működnek ezek a dalok, nem csak lemezen, élőben is: Obsession, Bow Down, Sacred and Profane, Choose Your Heaven, The Witch’s Heart, Extermination Angel. Még az Absolution is, ami a diszkográfia miatt tíz év után kerekedett félig felvett dalból egésszé, vagy az Arsonist’s Prayer, amiről gondoltam, hogy megússzuk zongorabetét nélkül is, hacsak nem jelenik meg hirtelen a semmiből Axl Rose, hogy elvégezze ezt a feladatot, amire lássuk be, nulla az esély. Nem csalódtam, lúdbőr, torokban lüktető szív a negyedik hatványon.
A vége, az utolsó felvonás a Threshold és a Duende, káosz, zajok, és a törzsi dobok a végén, mintha az egész hardcore/punk/metál csak egy nagy álca lenne valami okkultista szeánszhoz, ahol már a kezdet kezdetén sem tudni, hogy ki az áldozó és ki az áldozat. Lecsengenek az utolsó hangok, az énekes eldobja a mikrofont, ami csattan egy nagyot, és kirohan a teremből. Nem csak mi haltuk meg a hangokkal vívott harcban, hanem kicsit ők is.
Nem csak mi haltunk meg, hazafelé sajnos az autónk is, de ez már egy másik történet. Mindenesetre három óra alvás után munkába menet, – igaz kicsit kibővítve de -, még mindig a fülembe csengtek az utolsó sorok: “sometimes I feel, this world is(n’t) an evil place…