endhits

Claudio Simonetti’s GOBLIN performs Dario Argento’s Suspiria + TROTTEL Stereodream Experience

2015. Március 22. Budapest, A38 Hajó

                                                               (Mindenki suttogjon!)

Az olasz horror nagymester Dario Argento egyik klasszikus alapvetése az 1977-es Suspiria (Magyarországon Sóhajok címmel fut a DVD-kiadás), melynek zenéjét az elismert komponista, a szintén  „azzurri” Claudio Simonetti álmodta, majd alkotta meg. A Suspiria egyértelműen a horror egyik oldalhajtásaként is definiálható giallo műfaj legragyogóbb ékkövei között tartatik számon a műértő közönség körében, teszem hozzá, távolról sem érdemtelenül, azonban – mivel ezen írás egy elsősorban zenei oldal számára készül –  ennek aprólékos méltatásától kivételesen eltekintek, aki kíváncsi mások dicshimnuszaira, az úgyis kb. ezer lehetőséget talál erre az interneten.

A felevezetés szerepét ezen az estén a Rupaszov Tamás vezette TROTTEL Stereodream Experience vállalta magára. A közel 30 éve aktív zenekar megszámlálhatalan átalakuláson esett már át, én magam kb. 10-12 éve el is vesztettem velük kapcsolatban a fonalat, azt hiszem a Fluid lemez volt az utolsó, amit még megvettem tőlük, de azóta valahogy mindig elkerültük egymást, koncertjükön emberemlékezet óta nem jártam már, így tehát roppant kíváncsian vártam, mit fog Tamás és zenekara nyújtani ezen az estén a lassan gyülekező publikumnak.

20150322_204542

Trióban álltak színpadra, Tamás (basszusgitár, elektronika), Fekete Inci (hegedű), Almási Krisztián (dob), mégsem tűnt nagynak a tér, szépen belakták, egy pillanatra sem volt megállás. Rupaszov úr a tőle megszokott átszellemült vigyorral az arcán nyomta örökmozgó manóként a rá jellemző témákat,  a hölgyemény soha el nem múló mosollyal az arcán, olykor diszkrétebb táncot ropva húzta – vonta a hegedűn, a  dobos pedig egyszerűbb témákat hozva látta el kb. a metronóm szerepét. Nem hiszem, hogy úgy igazán újra magával ragad még a TROTTEL, de ez a koncert igazán élvezetes volt. Jazz, folk, experimental – core, ha van ilyen egyáltalán, valami ilyesmi volt szerintem, amit csináltak, de nagyon hatásosnak bizonyult, nekem legalábbis tetszett, habár az utolsó tételben felbukkanó, erősen a 90-es évek német techno – house zenéjére utaló megoldás engem is megdöbbentett (a végére azért „betrottelesedett” ez a dal is). Kicsit azért érezhető volt, hogy nem annyira fekszik nekik az „előzenekarosdi”, de sebaj, felvezetésként tökéletes volt, szerintem.

20150322_211425Azt hiszem nem túlzás kijelenteni, a Suspiria egy pszichedelikus film. Nos, a most tárgyalt élmény sajnos távolról sem volt az, de nem szeretnék ennyire előre szaladni.  A számos filmklasszikus zenéjét megalkotó (szerintem a Profondo Rosso/Deep Red a csúcs) Claudio Simonetti a GOBLIN nevű formációjával sikert sikerre halmozott a 70 – es és 80 – as években az experimentális  progresszív rock berkein belül, majd ők is beleszaladtak némi hullámvölgybe, jöttek az ilyenkor szokásos cívódások, tagcserék, feloszlások, újrakezdések, utódzenekarok, stb. 2013 – ban az eredeti felállás lebonyolított ugyan egy tengerentúli turnét, de az őszbe csavarodott mester mégis úgy érezte, valami nem stimmel, ez már/még nem az igazi. Az isteni szikra ezután kezdett erőre kapni és hősünk egy megfiatalított csapatot verbuvált maga köré, majd az új tagsággal Londonban vitte színpadra első ízben a Suspiriát, színpadi zenével megtámogatva. A produkció elsöprő sikert aratott, ennek eredményeként az esemény folytatásokkal bővült, így jutott el Budapestre is a nem mindennapi attrakció, sokunk megelégedésére (jómagam előzetesen az Év Eseményének tituláltam az élményt), amely egyben az idei Titanic Filmfesztivál felvezető epizódjaként is funkcionált.

A zenekar tagjai (Claudio Simonetti – szintetizátorok + gitár, Bruno Previtali – buzuki, Federico Amorosi –  basszusgitár, valamint Titta Tani – dob) egyesével sétáltak be a színpadra (a jól ismert, klasszikus lalalázást természetesen mind a négy muzsikus lelkesen duruzsolta), a maestro pedig komótosan be is mutatott szépen mindenkit a közönségnek, majd el is indult a film három kivetítőn. Többé – kevésbé olyan volt az élmény, mint egy moziban, csupán az volt némileg zavaró, hogy itt nem lehetett leülni, valamint a diszkrétebb pillanatoknál nem ritkán bezavart a bárpultnál beszélgetők, italt rendelők duruzsolása (én még egy külföldi turista csoportba is beleszaladtam, akik kb. minden jelenetet fennhangon kommentáltak, önfeledten kacarászva). Amikor szólt a GOBLIN zenéje a filmben, akkor a zenekar is játszott. A filmet ismerők számára ebből egyértelmű lehet, hogy maximum 30 perc zene volt hallható ezen az estén, a fennmaradó időben „csupán” a filmet szemlélhettük, amit szerintem a jelenlevők jelentős hányada egészen más környezetben tekint meg, ha éppen arra támad gusztusa. A Suspiriát szerintem egyedül jó nézni, egy karosszékben helyet foglalva, vörösbort kortyolgatva, diszkrét félhomályban, távol a világ nyüzsgésétől és zajától. Ez így nem volt az igazi, még annak ellenére sem, hogy ahányszor rázendített a quartett, nekem annyiszor indult be a libabőr – effektus. A tisztánlátás végett jegyzem meg, számomra így is óriási élmény volt, csupán úgy gondolom, talán jobban is meg lehetne valósítani egy effajta eseményt, a zenét jobban előtérbe helyezve és a filmet montázsszerűen vetítve, esetleg több filmből is válogatva. Ettől függetlenül így is nagy élmény volt, köszönet érte minden illetékesnek, én a magam részéről a merch – pultnál zártam az estét és bakelitekkel, valamint egy Profondo Rosso pólóval ballagtam végig a partra vezető pallón, átszellemülten dudorászva. LÁLÁLÁLÁ – LÁLÁLÁ – LÁLÁLÁLÁ- LÁLÁLÁ …

 Szerző: Sörös Gergő