Disappears – Era

coverA napokban több Chicago- bandába is belefutottam a neten, a Disappears az egyik közülük.  Tömören: a zenekar 2008-ban alakult, azóta kiadtak három nagylemezt, 2009-ben felléptek a híres Pitchfork Fesztiválon, és korábban mindannyian játszottak más bandákban, így nem ma kezdte egyik tag sem a „szakmát”. Egyébként ez az a zenekar, amiben Steve Shelley egykori Sonic Youth dobos ütötte a bőröket, a megalakulástól 2012-ig. A zenekar jelenlegi tagjai: Brian Case, Damon Carruesco, Jonathan van Herik és Noah Leger. Utóbbi érkezett Shelley helyére – aki viszont Sonic Youth-beli társának, a zenekar egyik volt motorjának, a gitáros Lee Ranaldonak csapatában (Lee Ranaldo and the Dust) zenél most.

A negyedik nagylemez, az Era hét szerzeményt tartalmaz. Az egész nem sokkal több fél óránál, de nagyon jó zenei élmény. Az első dal, a Power gitáreffektezése, tempója, megadja a lüktetést az egész dalnak, a dob, basszus pedig húzza tovább az égeszet, előkészítve az éneknek a terepet. Az énekes nem szokványos, ahogy énekel, nekem a ’80-as évek közepének bandái ugrottak be, The Fall, Bauhaus, de persze a zene és az ének sem egyértelműen ezek kópiája. Nagyon izgalmas szerzemény.  Második tracknek jön a kilencperces Ultra, ami olyan basszus, gitárzakatolással indul, mintha valami gép dolgozna, misztikus énekkel kísérve, hogy legyen benne később egy kis dobgép, meg shoegaze, majd visszatérjen az eredeti téma alapjaihoz. Monoton, de olyan hangok vannak benne és olyan érzéseket mozgatott meg bennem, hogy nem bírtam abbahagyni. A címadó dal egy lassan építkező dal, szintén sejtelmes énekkel kísérve, hogy a refrén rész kapjon egy kis dallamot és zajos ködöt. A negyedik, Weird nekem leginkább az egyszerű alternatív rock darab kategóriába sorolandó, mert igazság szerint jobbat nem tudtam kitalálni a behatárolására. A megbolondított gitár ritmusvezetése itt is dominált, de határozottan nem ez a legerősebb szám az albumon. A következő Elit Typical-ről egyértelműen a már említett The Fall ugrott be. Nem csak az énekről, hanem néhol a gitár és basszushangzásokról is. Érdekes lüktetése van végig a dalnak, aminek pont akkor volt vége, amikor már kezdtem unni. Az utolsó, New House basszusáról a Twin Peaks nyitó hangjai ugrottak be. Ez egy 6 perces szerzemény, ami a kedvencem az Era-n. Kellően monoton és mély, nagyon jó kis effektezésekkel, borongós hangulattal, szuggesztív énekkel megspékelve. Amikor úgy éreztem, hogy „el fogják engedni” a gitárokat a nagy zaj mocsárba a hosszú monotonitás után, nem tették. Hagyták az eredeti mederbe visszacsorogni a szerzeményt. Komolyan mondom, a végén örültem neki, hogy nem karcolták szét a dalt. Meditatív, lebilincselő hat perc harminckilenc másodperc!

Az egész lemezt hallgatása alatt az volt az érzésem, mintha a ’80-as évek zajosabb zenéit, minimál elektronikáját és wave-jét egy madzaggal összekötötték volna 2013-ig, és az erről leeső dolgok összeálltak volna egy lemezzé. Tudom, hülyén hangzik, de tényleg ez jutott eszembe! Na, jó hallgatást!

http://www.disappearsmusic.com/

http://www.youtube.com/watch?v=RWOypyqm24g