• Nincsenek kategóriák


Father Murphy (I), Les Rhinocéros (USA) koncertbeszámoló

Posted by | Egyéb | szerda 15 február 2012 21:31

2012. 02. 12. Szeged, Jazz Kocsma

Izgalmasan indult az esemény. Amikor este 6 órakor megérkeztem a Jazz Kocsmába fogadni a zenekarokat, nemhogy külföldi zenészek, de magyar vendégek sem igen voltak még a helyen. Ez önmagában nem gond, odakint erősen havazott, és a csapatok egészen a horvátországi Rijekából tartottak Szeged felé. Tehát egy kis csúszásra számítottam is.

Aggódni csak akkor kezdtem (tekintettel a 10 órás időkorlátra), amikor fél 8kor sem volt még híre az olasz-amerikai társaságnak, a közönség azonban már egész szép számban kezdett gyűlni a barátságos kis kocsma immáron füstmentes falai között. Közben kiderült, hogy nem nekem küldtek megnyugtató üzeneteket, miszerint már közelednek, hanem a kocsma tulajának… A lényeg, hogy az info átjött!

Végül a meghirdetett 8as kezdés fél óra késéssel indult, de ezt fontos megérteni: a bandák negyed 9kor futottak be, pillanatok alatt bepakoltak, a legnagyobb profizmussal összeszereltek, beálltak és kezdtek. Példátlan hozzáállás szemtanúi lehettünk – akkor már kifejezetten sokan; közel teltház alakult ki. Az idő rövidségére való tekintettel az amerikai fiúk nem szerelték össze a vetítőt, pedig elvileg az is a show része, de ennek később semmi hiányát nem éreztük. No, de ne rohanjunk ennyire előre.

A velencei Father Murphy kezdte az estet. A zenekarban Murphy atya gitározik, Chiara kisasszony a billentyűket és effekteket kezeli, Vittorio Demarin pedig a doboknál felel a ritmusokért. Ez az egész azonban nem ilyen egyszerű! A lemezek alapján sejthető volt, hogy nem egy szokványos előadás fog következni, és ez be is bizonyosodott, amikor hosszú, vontatott introval elkezdték a performanszt. Apokaliptikus hangok egymásra találása, sötét imádságok kántálása és zajok tömkelege jellemezte az olaszok koncertjét. Noha egy alapvetően rockzenekari felállásról beszélhetünk, stílusilag nemigen helyezhető sehová a zenéjük, hacsak nem a nem-létező avantgárd minimalista-goth-folk kategóriába. A hangszerek érdekes és szokatlan használata pedig a kísérleti jelleget erősítette. Nekem korábban eszembe jutott még velük kapcsolatban a Swans is, de csak, mint távoli hatásként, itt azonban legfeljebb a zene hipnotikus jellege miatt volt jelen ez a hasonlat. Hangosak és zajosak voltak, de semmiképpen sem agresszívek és dühösek. A Madcap Collective művészcsoport – amelyből egy másik zenebohóc, Andrea Rottin szintén járt már nálunk 2010-ben a Sínbusz Fesztiválon – bolondos zenészei ők, akik egyéni megközelítésben játszanak „olyan-mintha-vallási ihletettségű”-zenét és ettől tulajdonképpen egy paródia az előadásuk, amelyen egy percig sem nevetsz, de mégis érzed, hogy igaz, hiszen ők sem veszik magukat túl komolyan. Így lett végül egy szórakoztató – és sajnos röpke – 20 perc a koncertjük. Chiara ugyanis rosszul lett, elmondása szerint az egész napos út és a hirtelen rohanás viselte meg, de megígérték, hogy visszatérnek még hozzánk! Elvégre Velence csak pár csatornára esik tőlünk…

Nem úgy a tengerentúli New York és/vagy Washington DC, ahonnan a – francia neve ellenére – Les Rhinocéros érkezett. A három fiatal srác rendkívül lelkes volt a fogadtatástól, főleg, mert állítólag előző este Rijekában tiszteletlenül viselkedtek velük.

Aki hallotta a csapat bemutatkozó lemezét, nem csalódhatott, hiszen jó néhány dalt letoltak róla a srácok, méghozzá hihetetlenül pörgősen, energikusan. Megint az történt, mint már oly sokszor idáig, hogy egyszerűen nem értem, hogy a tengerentúli zenészek mitől annyira mások, azaz szabadabbak, lazábbak és őrültmód profik a hangszereiken… Tipikusan olyan megoldásokat láthattunk, amit – és itt nem szeretnék senkit megbántani, avagy tisztelet a kivételnek, de – hazai zenésztől, főleg ilyen fiataloktól, elképzelni sem tudnék. Tény, hogy ez a három arc jazzszakon tanul odahaza (egyik tanárjuk mellesleg az éppen egy éve, a Kayo  Dot-tal nálunk járt Jeremiah Cymerman), de számos más példa létezik még arra, hogy ha USA, akkor egyszerűen: nem tud szar lenni! És nem, nem vagyok elfogult, be kell látni, olyasmi technikai tudást nyújtottak ezek hárman is, hogy csak lestünk. Talán nem véletlenül indította el John Zorn „Spotlight” című sorozatát kifejezetten miattuk, hogy hozzájuk hasonló új, fiatal, tehetséges zenészeket mutasson be kiadójánál, a Tzadiknál.

A dobosról meg nem mondta volna senki, hogy hőemelkedéssel, kaparó torokkal és köhögve érkezett – követhetetlen, iszonyú ritmusokat pakolt a zenekarvezető basszista (és egyben legfiatalabb, 20 éves) srác biztos és játékos témái alá, miközben a gitáros vagy éppen szólókat vagy rendkívül izgalmas, a klezmer világra jellemző dallamokat hozott. Nekem az egészről a Dub Trio technikája, intenzitása és játékossága, eklektikája (de nem hangzása!) jutott eszembe, főleg a második – majd az új lemezen szereplő – számban, amely lényegében egy reggae-dub témára épülve csapkodott át egyéb stílusokba, pl. jazzbe vagy rockba. Eszméletlen ötletes és szórakoztató hangokból összeálló számokat adagoltak végig, a közönséget pillanatok alatt zsebre tették.

És ha már a fogadtatás kerül szóba, egyértelműen a srácok nyújtottak könnyedebb és befogadhatóbb produkciót, az est utólag mégis megosztotta a közönséget: voltak, akiknél Murphy atya kicsapta a biztosítékot, mások pedig őket tartották karakteresebb zenekarnak.

Részemről döntetlen, mindkét csapat egyéni és izgalmas előadást nyújtott, és szeretettel várjuk őket vissza, bármikor!

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Bocsánat, de a bejegyzéshez egyelőre nem engedélyezett a hozzászólás.

e-wallet Wordpress Theme