“Hangok óceánja” – Ben Frost, Daníel Bjarnason és a Sinfonietta Cracovia koncertje a MüPában

“Hangok óceánja”

Music For Solaris

Ben Frost, Daníel Bjarnason és a Sinfonietta Cracovia koncertje

Budapesten, a Művészetek Palotájában

2012. május 17.

Mindössze egy héttel az előadás előtt szereztem tudomást az eseményről, de nemcsak emiatt voltam különösen izgatott. A monumentális-morgó zajfüggönyök mögé bújtatott ambient ifjú tehetsége, az új-zélandi származású Ben Frost, és a kortárs absztrakt komolyzenével kacérkodó, izlandi Daníel Bjarnason munkáira már jó ideje fókuszálok, és figyelemmel kísérem a mögöttük álló lemezkiadó és baráti társaság, a Bedroom Community működését, eseményeit és előadóit. Szinte napra pontosan 2 évvel ezelőtt láttam az akkori összes tagot felvonultató, Whale Watching tour névre keresztelt európai körút nyitó koncertjét Reykjavík-ban, a Nemzeti Színházban, írtam is róla akkor. A két zenész magyarországi látogatása így már önmagában indok lett volna arra, hogy felutazzak Budapestre, de ezt ők még megfejelték azzal, hogy elhozták magukkal a 2011-ben önálló albumon is megjelentetett, 11 rövidebb-hosszabb tételből álló SÓLARIS c. darabjukat.

A Sólaris CD anyagát már a megjelenése idején “beszereztem” a netről és nagy hatást gyakorolt rám. Stanislaw Lem azonos című regénye életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya, emellett alaposan ismerem a könyv mindkét filmfeldolgozását és a hozzájuk tartozó filmzenéket is. Habár mind Eduard Artemyev, mind Cliff Martinez zenéi között találtam érdekes megoldásokat, igazán elégedett mégsem voltam velük, mert nem merültek elég mélyre a Solaris óceánjában és nem tudták megragadni a történet mondanivalóját, nem tudták közvetíteni annak érzelemgazdagságát és drámaiságát. Ben Frost és Daníel Bjarnason szerencsére a regényből indult ki és ahelyett, hogy új soundtrack lemezt készítettek volna a korábbiak hiányainak pótlására, zenét írtak a regény hangulatáról, a szereplők érzelmi változásairól és torzulásairól, és nem utolsó sorban arról, hogy hogyan érintette meg őket a Solaris gondolkodó óceánja. De erről majd inkább egy lemezkritikában írok bővebben.

daniel_01

A Művészetek Palotájában rendkívüli szervezettség és légi utaskísérőkre emlékeztető egyenruhába öltözött rendezők hada fogadott. Ez utóbbi talán nem is volt véletlen: mégiscsak a Solaris űrállomásra készültünk. Nem az előrehaladott korom és nem is a sznobizmus beszél belőlem, de – akármennyire is odavagyok a sötét, büdös, kis pinceklubokért – a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem a monumentális orgonájával lenyűgöző látvány. Győző kollégával a 11. sorban foglaltunk helyet, közvetlen azután hogy egy húzásra el kellett fogyasztanom a kólámat a terembe lépés előtt, mert azt nem vihettem be. Ráadásul a frakkomat is otthon felejtettem és a hajam sem volt beállítva. Úgy látszik nem tudom a rendet, sznobulnom kell még egy kicsit.

daniel_02

A színpadon elől Daníel Bjarnason zongorája, illetve Ben Frost gitárokkal, effektekkel és laptoppal bélelt fészke kapott helyet, mögöttük félkörívben a – Sólaris lemezen is közreműködő – lengyel Sinfonietta Cracovia. Az előadás két részből állt, az első 1 órában hangzott el a fő attrakció. A zenészek fegyelmezetten helyet foglaltak, majd szép lassan, finoman megszólaltak az első hangok. A szinte kizárólag vonós hangszereket felvonultató kísérőzenekart Daníel Bjarnason irányította/instruálta. Ő szinte végig a közönségnek háttal helyezkedett el, és amellett, hogy preparált zongorájából egymás után hívta elő sajátos hangjait, nagy átéléssel irányította és erőteljesen gesztikulálva vezényelte a zenészeket. Ben Frost pedig végig a gitárjait birizgálta és olyan kellemesen gyomorba vágó morajlásokat csalt elő belőlük, mintha tényleg a MüPa falait csapkodták volna a feldúlt óceán hullámai. Annak ellenére, hogy a koncert tulajdonképpen lekövette a lemez szerkezetét és ívét, a zenekar valóban eljátszotta és nemcsak mértani pontossággal lejátszotta a művet. A Sólaris egy számomra nagyon kedves, igazi minimalista darab. Tetszik, a csend alkalmazása, és a regény gyakran nyomasztó légkörének megzenésítése a vonósok finom játéka és az időnként megszólaló csengettyűk által. Az előadás vizuális háttere, Brian Eno és Nick Robertson filmmanipulációja szintén lassan bontakozott ki és nagyon kevés elemet használt. A Tarkovszkij-féle filmváltozat karaktereivel és többé-kevésbé kulcsjelenetinek állóképeivel dolgoztak és nagyon hatásos volt, ahogy a sokáig vibráló kékes fényből kibontakoztak a később egymásba áttűnő arcok. Eleinte nem is tudtam megállapítani, hogy valóban látom-e a fényt, vagy csak képzelem. Lenyűgöző volt a zenével együtt változó képek tempója, az arcizmok hátborzongatóan természetellenes mozgatásával életre keltett portrék folyamatos alakulása. Az előadás középső részében a kaleidoszkóp-szerűen tördelt képek viszont nálam nem működtek, de lehet, hogy csak túl sok volt ugyanabból a technikából. Szerencsésebb lett volna végigvinni az arcképes játékot, ezt talán a készítők is érezték, mert a végén – a vetítést keretbe foglalva – ismét visszaköszöntek a filmvászonról ismert arcok. Hang és kép együtt sodródott, és öröm volt látni és hallani, hogy a Sinfonietta Cracovia precízen együtt játszó tagjai milyen fegyelmezetten és alázattal működtek együtt Ben Frost noise/drone alapjaival, és hogy hogyan csúcsosodott ki a Sólaris egy dobokkal erősített katarzisban.

ben

A szünetben megvásároltam a CD-t, mert ott a helye a Bedroom Community-s gyűjteményemben. Aztán lassan visszaszédelegtünk a terembe és következett a második felvonás. Időközben átalakult a színpadkép és lekerült a háttérből a vetítővászon. A közönség nagy része értetlenül nézelődött, sokan nem is értették, hogy akkor most mi van. Volt, aki úgy tudta, hogy a Sólaris után már nem lesz semmi, és volt, aki úgy, hogy Ben és Daníel játszanak még valamit. Én azonban pontosan tudtam, hogy a második etap már kizárólag a Sinfonietta Cracovia sajátja. Az együttes, több mint 20 éve alakult és ma már nemcsak Lengyelország egyik legfontosabb kamarazenekara, de Európa-szerte ismertek és foglalkoztatottak is. A programfüzet szerint Henryk Górecki és Arvo Pärt, a XX. század második felétől alkotó lengyel és észt zeneszerzőktől játszottak rövid darabokat. Bár soha nem hallottam ezeket a zenéket, nagyon jó érzékkel lettek összeválogatva, hangulatukban, “mondanivalójukban” jól illeszkedtek a Sólaris-hoz. És nem utolsó sorban a műsoridő sem tette próbára a közönség türelmét.

Ritkán fordulok meg (kortárs) komolyzenei koncerten, de ismét megérte. Teljesen a hatása alá kerültem, bár a hangerő nekem kevés volt. Attól, hogy hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő, még oda lehetne tekerni nekik, mert Ben Frost után már egyszer sem remegtette meg a belső szerveimet a basszus, pedig úgy az igazi, ha testedben érzed a zenét. A koncertet követően az előtérben Daníel Bjarnason és Ben Frost dedikálták lemezeiket, természetesen nem hagytam ki! Nagyon örültem a pár szavas beszélgetésnek és hogy újra kezet rázhattam a két szerzővel.

ben_daniel

Csakúgy, mint Reykjavík-ban, itt a MüPában sem lehetett fotózni az előadás alatt, ezt tiszteletben is tartottuk. A cikkbe ezúttal sem teszek be máshol vagy más által készített képeket, hisz tudjátok: nem ékeskedünk. De azért ne csüggedjetek! A dedikálást Győző kolléga végig dokumentálta, így végül igazán exkluzív fotóanyaggal illusztráljuk ezt a rajongói beszámolót!

Fotó: gyozo