Hegyalja Fesztivál 2011 (1. rész)

Első és második nap


Tavalyhoz hasonlóan idén is vártuk, hogy a Hegyalja Fesztivál elkezdődjön. Az időjárás ismét próbára tett bennünket, de olyan, mintha ez már rendelésre történne. Irgalmatlan kánikula, hőség, ebből kifolyólag pedig a hosszú hűsölések, nagy röhögések és kora esti koncertek váltották egymást.

Mielőtt még a programokról írogatnék, megint csak megengednék magamnak némi fesztivál-fényezést. A Hegyalja Fesztivál 2011-ben is megmaradt egy barátságos és igazán jó hangulatú programsorozatnak több tekintetben is. Kicsit erősebb a rock vonal (de pont ez a jó benne!), a pici belvárosban bármikor nagyon jó sétálni, még ha megfáradva a szállásra megyünk is. Az emberek barátkoznak, sétálnak, és figyelnek egymásra, ami máshol nem annyira jellemző. Továbbá, mindig előkerülnek olyan emberek, akik bebizonyítanak valamit az ital és a fesztiválhangulat spirituális erejéről.

Tavaly a szervezők bizonyítottak a hősiességüket, hogy lett fesztivál, idei hősünk, hősnőnk pedig nevezzük Fény (= vodka, szódával, szörppel) Szandrának, aki a fesztivál hatására az utolsó napon a szülei és önmaga számára is az őszinteségében kitárulkozott. Az első nap után – amit természetesen teljes lerészegedéssel hajtott végre – édesanyja telefonhívására kissé összeszedte magát, majd közölte: „Nem anyu, nem ittam…” Persze, amire a körülötte lévők hangos röhögésben törtek ki. A következő nap is hasonlóan végződött, ahol a szülői kérdésre a válasz a következő volt: „ Na jó, egy kicsit ittam…” Viccesen meg is jegyeztem alkalmi ismerőseimnek, hogy holnap eljutunk a „berúgtamig” is. Szandra továbbra sem adta fel, a harmadik és negyedik nap is erőteljesen végződött. Az utolsó nap végének reggelén jött a szülői telefon, ahol a szokásos kérdésre a válasz következett. „Jóóó, egy kicsit azért bebasztam…” Mi ebből a tanulság? Négy nap fesztivál, és a sok ital után a szülőkkel való őszinteség is könnyebben megy! Kellene még egy nap, hogy minden kiteljesedjen.

Nézzük a programokat:

2011. 07. 13. (szerda)

Délután ötkor értünk a fesztivál területére, ahol már a Beatrice játszott, de az minket nem érdekelt, ezért egy laza sétával kezdtünk. Egyből bevillant, hogy színpadok tekintetében némi átrendezés történt. A Pepsi színpad – amit nevezzünk egyszerűen csak metal színpadnak – fedetlen lett, ami igazán örömteli, mert a sátras megoldásért szerintem senki sem lelkesedik igazán. Plusz a fesztivál kiegészült egy új helyszínnel, a civil falu mellé pakolt MR2 Furmint színpaddal.

Az első koncert a Magna Cum Laude volt, amibe csak bele tekintettem, mert nem tartoznak a kedvenceim közé, de nem is nekem kell mindent élvezni, még akkor sem, ha szülővárosomból, Gyuláról származnak is. Nagy tömeg nem volt, de legalább tényleg beindult a fesztivál.

Őket az Edda Művek követte. A koncert első négyszámos blokkja jó erősre sikeredett, az első három lemez számaira épített nótákkal, mint a Torony, vagy Álom. Meglepetésemre egész sokan voltak rajta, és ki is tettek magukért az öregek. Nem néztem végig, mert egybecsúszott a finn Amorphis-sal, szóval tempó át a Pepsi-re. A finnek nagyon tudnak valamit a dark-metal-ban. Én ez alatt a ’80-as évek dark-wave-jére emlékeztető zenéket értem, még ha másoknak ez teljesen mást is jelent. Nem igazán ismertem az életművet, csak az újabb számokat, de nagyon tetszett, főleg az énekes részek. A ráadások szinte “himnuszok” is lehetnének az ilyen zenéket kedvelőknek. Főleg az újabb számok jöttek be, a frankó gitárok és az ének miatt. Számomra sláger-party volt: House of Sleep, You are Need, Alone. Remek volt!

Tettem egy „nagy sétát”, egészen pontosan olyan 100 métert, és a Borsodi Maláta színpadnál belekaptam az amerikai The Toasters koncertjébe. Nagyon jó választás volt, hihetetlenül jó hangulatú ska bulit hoztak össze a veteránok, mivel ők sem ma kezdték, fenomenális hangulat volt. Tánc, ska-zene, sör, pörgés.

Nem sikerült végignéznem, mert az Airbourne nevű ausztrál banda közben nyomta a Pepsin, szóval kb. a felénél visszatértem oda. Nagyon nehéz leírni, mit is nyomnak. Modern AC/DC, hatalmas energiával, eszméletlen gitárszólókkal és show-val, amit meg is hálált a rock közönség rendesen. Virga gitár, road nyakában ülve szólózás, villázás, minden volt, ami egy rock and roll buliban alap.

Ja! Azért tettem egy kerülőt – ami kb. 50 métert jelent – a Nagyszínpadhoz, mert nem akartam elhinni, hogy a Scooter tényleg azokra a deszkákra való. Részemről nem odavaló, viszont döbbenet volt, hogy az este egyik legtöbb nézőt vonzó koncertjét nyomták. Nem akarok megsérteni senkit, de ami szar, az szar. Szóval 15 év időutazás vissza, igénytelen germán techno, de legalább mások bulizhattak rá. Ebben a kérdésben is csak a saját véleményemre hagyatkozom, amit persze nem kell elfogadni. Aki igényli, az szeresse, én nem fogom. No és nem azért, mert elektronikus zene, mert nem vagyok én akkora begyepesedett gitár fan.

Éjjel egy órakor ismét egy ausztrál csapat, a 2002 óta működő Parkway Drive metal-core banda intézte el a nagyérdeműt. Energikus koncert volt a tolószékben ülő szólógitárossal, a kalózkalapos gitárossal, és jó hangulattal. Hozták a stílus minden velejáróját, a metal szólókat, az üvöltős és éneklős témák váltását, és a színpadról áradó energiát. A hangzás egyébként szerintem csapnivaló volt, az énekes részek egyáltalán nem jöttek ki, hátulról hallgatva többször is hullámzott a hangerő. Ennek ellenére becsületes energiájú bulit nyomtak turnéjuk utolsó állomásán a srácok.

Ezek után búcsút vettem a Hegyalja első napjától, mert a meleg, és az utazás kissé megviselt.

2011. 07. 14. (csütörtök)

Enyhülés persze nem jött, így hűsölnünk kellett, ezért nem is indultunk meg hat óra előtt a fesztiválra. Kezdésnek a Vad Fruttikat gondoltuk, de ők nem tudtak megérkezni az autójuk meghibásodása miatt. Így a Kiscsillagba néztünk bele, ami ez által jóval hamarabb kezdődött. Sajnos én nem tudok vele megbarátkozni. Lovasi szövegeit kedvelem, de valahogy nem kap el a zenéjük.

Gondoltam közben átsétálok a Bloody Roots-ra, ami Schmeidl Tamás egykori Moby Dick énekes zenekara. Hozzá híven igazi trash-metalt nyomtak a srácok, persze volt Roots Bloody Roots, néhol egész sötét dalszövegek, headbangelés és trash-metal ezerrel.

Ismét tettem egy karikát, így befutottam az MR2 Furmint-on a debreceni Kuttya zenekar koncertjébe. Az első nótájuk kifejezetten tetszett, utána egyfajta alter-rock-nak lőném be. Napra, Barbaro, ami bevillant a gitározásról és hangzásról, dallamokról. Nem volt rossz, amit láttam belőle, de vártam azért valami szokatlant, ami nem nagyon akart kijönni belőlük. http://www.myspace.com/kuttya

Néhány laza sör után a nap hátralévő része a Nagyszínpadnál telt, kezdésnek az amerikai punk-rock egyik legnagyobbjának, a Pennywise-nak hangversenyével. Gondolom, őket sem kell a mi olvasóinknak bemutatni. Változás nem volt, Jim Lindberg helyén továbbra is Téglás Zoli keménykedik. Nekem nagyrészt kurvára tetszett. Egyfajta összefoglaló volt: Straight Ahead, Homesick, Pennywise, Same Old Story, szóval minden nóta, ami kellhet a rokizáshoz, előkerült az öregektől. Ami szerintem nem kellett volna, az az Ignite feldolgozás volt, ami természetesen az A csitári hegyek alatt volt – nem azért, mert bajom van vele, de azért ez csak egy Pennywise buli volt, vagy mi a szösz… Plusz Zoli néha iszonyat marhaságokat beszélt, de a közönség szerette. Szerintem nagyon jó volt a Pennywise a saját számaival is! Gondoltam ezt utána, aztán jött valami, ami mindent vitt!

Gondolom, éles logikával kitaláltátok! Természetesen a Mastodon, amiről szó van. A koncert közel másfél órája olyan volt, mintha egy órát felhúztak volna, és az rendületlenül végigketyegett volna.

Nem véletlenül hívják őket valamiféle death/core, prog-metal – nehéz besorolni, mert van ebben sludge, heavy, pszichedélia és még sok minden – szupergroupnak. A dobos Brann Dailor szinte megállás nélkül püfölte a bőröket, mint egy gépezet, a gitárosok pedig hozták azt, amitől a Mastodon a Mastodon. Kitekert szólók, erős riffek, ráadásul az egész koncert kiválóan szólt. Én nem igazán kedvelem az éneklős részeket a számaikban, és ezeket szerencsére Troy Sanders nem is erőltette annyira, legalábbis nekem úgy tűnt. Nem volt közönséglelkesítés, csak zene. A koncert programja a korábbi lemezekre épült, így az utolsó, Crack the Sky számait kissé hanyagolták, vagyis a korábbi nóták ereje nagyobb hangsúlyt kapott. Véleményem szerint a fesztivál legerősebb koncertje volt. A végére meg is ritkította a zene töménysége a nézőszámot, mert nem volt egyszerű végighallgatni az egészet. Nagy volt! Setlist: http://www.setlist.fm/setlist/mastodon/2011/hegyalja-festival-tokaj-hungary-3bd3406c.html

Muszáj volt levezetni a megelőző négy órát, így tettem még egy kört, belenézegettem ebbe-abba, de a Pennywise, és főleg a Mastodon, nyomokat hagyott bennem, így nem sok kedvem volt már semmihez. Kivéve a szállás felé vezető sétához. Szerencsésnek érezhetem magam, mert a tavalyi punk Bikicsunáj után Scooter feldolgozást hallottam a sétáló utcán tarajasainktól, amin még azért éjjel rommá röhöghettem magam.

foly. köv.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.