• Nincsenek kategóriák


Helmet (USA) koncertbeszámoló

Posted by | Egyéb | hétfő 29 november 2010 16:11

Kedves Barátaim. Azt hiszem tegnap a világ legjobb dalait hallhattuk élőben, amit valaha is gitárra írtak! És azok a gitárok úgy dörögtek, hogy majd’ beszartam (Gibsonok és PRS-ek Marshallokon), és velem együtt a kb. 300-400 kedves egybegyűlt.

A setlistán csak hibátlan mesterművek voltak, bár ha körülnézünk a setlist.fm-en, hogy ebben az évben kb. milyen számokat játszottak, szinte bármit előhúzhattak a zsákból. Személyes megnyugtatásomat biztosítandó, nem erőltették a Monochrome lemezt. De a teljesség igénye nélkül, az első három dal úgy robbant be, hogy egy emberként tarolta le a fejeket: a Role Model-el kezdtek, aztán az új lemez nyitó dala, a So Long következett, majd az egyik személyes kedvencem az Exactly What You Wanted. Bár ez hülyeség, mert szinte bármit játszhattak volna, a kedves rajongók így is úgy is megőrültek. Én is.

Page Hamilton megőszült, elhagyta az ötvenet, de nagyon látszik, hogy imád a színpadon állni, és imádja a közönséget. Nem nagyon hagyja magát kibillenteni ebből. A koncert elején pl. láthatóan gondjai voltak a monitorral, de ahelyett hogy akadékoskodott volna, hátrasétált, benyomta a fülmonitort, és azzal folytatta tovább. Aztán kiszólt a hangembernek, hogy semmi gond, megoldotta a helyzetet. Egyébként folyamatosan próbálkozott a magyar szavakkal, mint „köszönöm”, „egészségedre”, „Shapat Terror”. A zenekar meg vagy 20 percig ölelkezett, pacsizott koncert után az emberekkel, az öreget be is rántották szörfölni, de azt is nagyon élvezte. A zenészei meg ilyen fiatal fejű profik voltak. Mondjuk, szerintem, a gitáros gyerek kb. 7 éves korára betanulta oda-vissza a Helmet riffeket, hátha egyszer szólnak neki, hogy be kell ugrani.

Volt aztán még See You Dead, Ironhead, Welcome to Algiers, Birth Defect, Give It (itt a dal elején Hamilton úr megemlítette, hogy ugyan ez a szám öt valahányadban van, de ez ne zavarjon bennünket, táncoljunk tovább nyugodtan), Milquetoast, Crisis King. Csupa-csupa izgalmas és kemény nóta.

A zenekar kétszer jött vissza ráadást adni a nagy slágerekkel: Unsung, Wilma’s Rainbow, Speechless. A végén már jöttek a kérdések, hogy na srácok mit játszunk, mit akartok hallani. Hál’isten a másik nagyon nagy kedvencem, a Speechless betalált, bár az elején Hamilton vakarta a fejét, hogy hogy is volt ez, meg annyira nem is a kedvenc száma, és ha esetleg elcseszné, akkor bocs. De aztán nem cseszte. Az utolsó nóta az In the Meantime lett, minden idők egyik legnagyobb riffjével, amit aztán 100 meg 100 lemezen hallottunk vissza. Ebben a nótában már a dobos fiatalembernek, Kyle Stevenson-nak is végképp elment az esze, óriásiakat ütött, a végét meg annyira megtekerte, hogy aztán a dal végeztével percekig feküdt félholtan a pergőjén.

A Helmet mellett nem lehet elmenni szó nélkül, óriási alapköve a modern rockzenének, és hogy őszinte legyek, az a szentimentális gondolat jutott eszembe a koncert végén, hogy szerencsés vagyok, hogy Page Hamilton munkáját, zenéjét hallhatom lemezen, élőben (mondjuk a Dürer hangzást mindig utáltam, de tisztán és keményen szólt most a koncert). Meg hogy ezek a világ legjobb dalai is egyben, ehhez kétség sem fér! Nem igaz?

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Hozzászólás most!

e-wallet Wordpress Theme