Hideg Roncs interjú – „az emberek nem merik elengedni a fantáziájukat…”

Nem szoktunk cikkeket átvenni, de a dp-motiv.blog.hu-n megjelent Hideg Roncs interjúval megtesszük. Az egyik oka az, hogy az ominózus újraalakuláshoz szegről – végről nekem is közöm volt azáltal, hogy az interjú készítőjét Sörös Gergőt  és Rácz Misit a korábbi  levelezéseik után bemutattam egymásnak az interjúban említett Blixa Bergeld – Teho Teardo koncerten. Előtte valamiért nekem természetes volt, hogy ők személyesen is ismerik egymást, de mint kiderült nem, csak a ” fanzine-s levelezés” ment köztük valamikor.  A megismerkedésből “roncs újrakalapálás” lett. A többi az interjúból nagyjából kiderül, és még egy kis múltidézés is egy  olyan zenei közegről, ami sajnos kevés nyilvánosságot kap.

A másik ok, hogy 2012-ben írtam róluk egy “megemlékezést”, ami megidézhetett valamit, mert a “elfelejtett feledhetetlenség” helyett feltámadtak. Szerencsére!

  hr3Keresem a méltató jelzőket, de azt hiszem, alapvetően felesleges… Ismét egy legendás formáció a dp-motiv oldalán, ezúttal hazai terepről, igazi sokat próbált zenei kalandorokkal a HIDEG RONCS fegyverzetében. A történelem ezúttal is megelevenedik… – A HIDEG RONCS 17 év után 2014 áprilisában lépett ismét a nyilvánosság elé egy koncert formájában.

Mi történt a 97-es Orczy kert-beli előadás óta a csoporttal és személy szerint veletek?

– Misi: A zenekar pihent, valószínűleg azt hittük, hogy vége, a múltunk része – és ha mégoly jelentős része is, de már nem tudunk hozzányúlni. Mint az ábra is mutatja, ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Sok éve egyszer már felmerült bennünk Brocival, hogy újra elő kellene venni, de igazán 2013-ban jött elő. Broci megkeresett, hogy vannak elektronikus ötletei, alapjai, olyan vázak, amikre jó lenne valami organikusat építeni, és ha van ötletem, nézzük meg. A többit tudod, ezt meséltem neked a Blixa-koncert előtt, és te meg is vetted a produkciót a 2014-es tavaszi fesztiválodra. Ezt ezúton is köszönjük! A felkészülési hónapok, az új dalok és a koncert megadta azt a lökést, ami tényleg életet lehelt öreg csontjainkba. Én személy szerint 1997 után a családdal foglalkoztam elsősorban, melóilag pedig maradtam még egészen olyan 2011-ig a zeneiparban mint kiadói munkatárs, gyártásvezető, kereskedelmi akármi és szervező, és volt pár zenekarom is, azóta pedig szociális munkás vagyok egy nappali melegedőben.

– Broci: Én még megfordultam a TROTTEL zenekarban, ennek 97-ben lett vége. Aztán lehúztam a rolót. Egzisztenciálisan hoztam pár olyan döntést, aminek a vége komoly padlófogás lett. Mikor belekóstoltam a hajléktalanságba, esett le a tantusz, hogy vagy elkezdem komolyan venni az életet, vagy itt a vége. Megkerestem a dolgok végét. Nem kellett volna. Munkahelyek, vállalkozások, személyes sikerek és még pár hullámvölgy. Megismerkedtem a későbbi feleségemmel. Ő tanító, vele nagyon fontos kapocs a zene. A diplomamunkáját Bartókról írta, régebben kórista volt. Mellette a zenehallgatási szokásaim teljesen visszarendeződtek az underground előtti időszakra (leszámítva pop-rock kocsirádió vonalat). Klasszikus és XX. sz.-i kortárs zene, jazz, kis népzene (inkább a karcosabb, terepen gyűjtött fajtából), és mindenféle kísérleti, besorolhatatlan crossover dolog. Pl. a kommersz techno, szórakoztató elektronikusok, az etno teljesen elkerült. Szóval: két gyönyörű jó fej gyerkőc, a fiam és a lányom a legjobb dolog, ami történhetett velem. 15 évig csak a fejemben „szóltak a hangok“. Aztán a visszatérés is kalandos lett. Azt hiszem, 2012-ben kezdett újra foglalkoztatni, hogy kéne hangszer a kezembe. A gyerekek nőttek, lazult az élet, a pénz sem kenyérre kellett már, úgy éreztem, kiereszthetem a kis hangokat a fejemből, kicsit szaladgálni. Karácsonyra megleptem magam egy erősítővel és egy gitárral. Erre szilveszterkor elmentünk barátommal mászni a Pilisbe és eltörtem az ujjam. Nehezen gyógyult, azóta is fáj néha és csálé. „Nnna“, mondom a gipszes kezemmel, „itt az eleje és vége a zenélgetésnek“. Azután ránéztem a számítógépre az asztalon. Hát így kezdtem először elektronikus cuccokat írni. Majd jöttek a szintik, vasak. Ebből lett Juhász Palival (aka PaxTibi), aki rengeteget segített az indulásban és azóta is, a Live Animal TRANSPORT nevű live act duó. Közben összefutottam Misivel, aki akkor a MÖRÖN-t nyomta, és mutogattam a dolgaimat. Majd jött a felkérés tőled, amiért örök hála. Igazán egy kikötésem volt, hogy új számokat írjunk. Egy teljesen mai programot akartam, amiben mindkettőnk elmúlt évei is beleszűrődnek. Nagyon jó érzés, hogy az új anyag élő lett, próbáról próbára, koncertről koncertre csiszolódik, mozog.

– Gyűjteményem egyik féltve őrzött, becses darabja a Vihar / The Storm című 7″EP. A Drone Records egyik védjegye, hogy gyakran rukkolt elő speciális kiadványokkal, nem volt ez más módon a HIDEG RONCS esetében sem. Meséljetek erről a megjelenésről!

– Misi: Amikor annak idején a 90-es évek elején belevetettük magunkat a dologba, a demóinkat küldözgettük mindenhová, kifejezetten nagy sikere lett, mondhatni a színtér nyomban felszippantott bennünket, sok kis kiadó foglalkozott velünk szerte a világon. Egy német koncertszervező, akinek egy hannoveri haverunk mutogatta a felvételeinket, 94-ben megszervezte a német turnénkat is. Még ezt megelőzően ismerkedtünk meg a MAEROR TRI-vel, kaptam tőlük a lemezeiket, írtam is róluk a Második Látásban, azután kiderült, hogy a Drone Records 33-as fordulatú 7”-es kislemezek kiadásával foglalkozik, amire ebben a formában közel húsz perc zene fér, és szívesen látnák a HIDEG RONCS-ot is a Drone-nál. Mi pedig kaptunk az alkalmon, egyedi borítókat csináltunk szitázva, azaz mindegyik példány más színű – ez az egyedi borítós megoldás a kiadó egyik profilja volt. A turnénk hannoveri állomására el is jöttek ketten a kiadótól, ott adtuk oda a borítókat, és a fellépésünket is nagyon bírták, tehát borítékolva lett a jó kapcsolat. El is fogyott hamar a kiadvány, már ment a levelezés ismételt kiadásról, illetve egy másik kislemezről, de azután épp kezdett elhamvadni az erő alólunk, így ez már nem valósult meg. A Vihar felvételét koncertekből válogattuk, illetve megkértük DJ Palotai barátunkat, hogy a B oldalra mixeljen belőlük valamit, így állt össze az anyag. – Számos kazettás megjelenésetek volt, én ezek közül kettőt emelnék ki. 1992-ben jelent meg saját kiadásban a Ritual, majd 93-ban a Kép/The Picture a honi Trottel Records címkéjével. Milyen emlékeket őriztek ezzel a két felvétellel kapcsolatban? – Misi: A 92-es anyag címe „A Hang” volt pontosabban. Mindkettőt az X4U stúdiójában vettük fel egészen egyszerű körülmények között, valójában egy szobában toltuk fel néhány óra alatt, miközben a lakásban zajlott a barátunk családi élete is. Az X4U gitáros indusztriális zenekart működtető Hoffmann Laci nagyon jó srác, a zenekarát is bírtuk, toltunk együtt koncerteket is a budapesti Liliom utcai foglaltházban, ami nagyjából ott volt, ahol ma a Trafó áll. Valójában ez a két demo adta a Hideg Roncs működésének gerincét, és még néhány egyéb felvétel (például a Ghanim története), amelyek szintén ezen két alkalommal lettek felvéve. Először a Kép is saját kiadásban pörgött, aztán lett egy kis rés, kérdezte Rupaszov Tamás, hogy van-e olyan felvételünk, amit ki lehetne adni, aztán ezt adtuk oda a Trottel Recordsnak.

– Broci: Hogy őszinte legyek, csak Lemmyt tudom idézni: felejthetetlen volt az 1992-es év, bár egy pillanatára sem emlékszem. Komolyan, nagyon pörgős évek voltak, a szó minden, és nem kiforrott irányvonalat követő értelmében.

– Igaz a hír, miszerint a The Picture kazetta gyártásakor mókás hírek érkeztek a gyártó üzemből? (Itt arra gondolok, hogy vissza küldték az anyagot, miszerint valami hiba van, mert a felvételen csak mindenféle zaj hallatszik.)

– Broci: Igen, erről Rupaszov tudna sztorizni, vagy kétszer jelezték a gyárból, hogy nem értik, de a maszterrel valami történt, mert csak valami értelmezhetetlen zaj van rajta. Végén Tamásnak ki kellett menni a gyárba és személyesen engedélyezni a gyártást, hogy „ez a zene“.

– Volt egy igazán impozáns megjelenésetek Hortobágyi Lászlóval közösen HYRO néven a Csupó Gábor vezette Tone Casualties kiadó égisze alatt. Meséljetek erről!

– Broci: Ez Misi produceri munkájának volt köszönhető, meséljen róla ő! – Misi: Jó kapcsolatokat ápoltunk Hortobágyi Lacival személyesen is, szerettük a lemezeit, ő is bírta a felvételeinket, ez tehát adott volt, amikor körvonalazódott a Tone Casualties kiadó tematikája, hozzáállása, és a benne rejlő lehetőségek. Valamikor felhívott Amerikából telefonon Csupó Gábor, haveroztunk, azután küldött lemezeket, beindult a dolog, majd pedig személyesen is találkoztunk, amikor Budapesten járt, egy rajzfilmes arc otthonában. Eljött Laci is, kezdett összeállni a kép a megjelenések körül, szó volt egy önálló Hideg Roncs lemezről is, de az kezdett háttérbe kerülni, amikor kiderült, hogy Laci benne van egy közös lemezben. Odaadtuk a felvételeinket, ő pedig beépítette a zenénket a magáéba, és pár hét alatt elkészült a HYRO anyag, amivel nagyon elégedettek lettünk mindannyian. Végül is a végére bónuszként rákerült egy eredeti HIDEG RONCS felvétel is, a közel húsz perces Ghanim, amit nagyon szerettünk, és ez jó képet is adott a zenénkről. Mi itthon kb. kétszázat adtunk el belőle, meg valamennyi promo is ment, ennyit küldött a kiadó. Azóta is azzal hülyítem a környezetemet, hogy nekem van hollywoodi lemezmegjelenésem, és még igaz is, rajtunk kívül nem sokan dicsekedhetnek ilyesmivel, a BP SERVICE-nek, Wahorn Andrásnak és az ANIMA SOUND SYSTEM-nek jelent még meg lemeze a hollywoodi székhelyű Tone Casualtiesnél.

– Véleményem szerint a HIDEG RONCS ebben az időszakban a nemzetközi noise-ambient- industrial színtér egyik igazán “underground” formációja volt. Miközben japán, amerikai, német (és még sorolhatnám csaknem a végtelenségig) zenekarok ontották magukból a kiadványokat (CD és bakelit egyaránt), komoly fesztiválok és turnék szerveződtek, ti valóban megmaradtatok egy szűk réteg számára. Mi volt ennek az oka?

– Misi: Semmi más, csak az, hogy a turnénk után valahogy belassultunk, az életünkben kezdtek a dolgok más hangsúlyok felé tolódni, így már nem raktuk bele magunkat annyira. Valójában 1995-re, a turnét követően úgy fél évre vége is lett, a 97-es koncertünk Monty Cantsinékkal az Orczy kertben amolyan ráadás buli volt. Ha akkor, a két demó, a nagyjából havi rendszerességgel zajló koncertek és a turné idején tartani tudtuk volna a benne rejlő energiát, velünk is az történik, mint a többi zenekarral, évi legalább egy rendes turné, stúdiózások, megjelenések szerte a világban, mert látszott, hogy a színtér vevő ránk. hr2   – Broci: Értem mire gondolsz, azonban a válasz előtt hadd mondjak kicsit ellent: a kettőnk duójaként működő HIDEG RONCS alig több mint 3 évet ölel fel. 91 novembertől 95 januárig. Persze volt előélete, meg egy évvel előtte  a DZSÓFASZALASSZÓ és még évekig a jórészt Misi által producelt remixek, kiadványok, de a masszívan koncertező időszak 3 év. Ez alatt tán csak Afrikában nem terjesztettek minket (de lehet, hogy ott is). Számtalan kompilációs kazetta megjelenés, a világ összes témába vágó sajtója írt rólunk legalább egy recenziót. Két teljes lemezanyag kazettán, a Drone Records-os vinyl, a Das Gott német CD válogatás, majd a Hollywodban kiadott HYRO lemez és egy német turné (kihagytam valamit?). Mielőtt bárki siratna, számomra ez siker. Akkor, eddig más magyar industrial zenekar (ha jól emlékszem) nem tudott eljutni. Mégis, ebből mi hiányzott még? Ne feledjük a magyar határt két évvel korábban, 1989 szeptemberben nyitották ki, én 91-ben 20 éves voltam. Tavaly, mikor összeálltunk, őszinte leszek, arra sem számítottam, hogy valaki emlékszik a nevünkre.  Annyira, hogy még az is szóba került, hogy az elején változtassunk nevet, mert valami pozitívabbat akartunk, a HIDEG RONCS meg úgyse mond semmit 2014-ben. Ehhez képest lett hova lépnünk. Persze, ez egy nagyon marginális műfaj. Tisztelet és köszönet azoknak, akik törődnek vele. Bárki bármit is mond, nagyon nehéz igazán őszintén beszélni a saját magam által előállított produkcióról, kiváltképpen, ha egy annyira jelen idejű dolog, mint a HIDEG RONCS. A hosszú kihagyás dolgos éveiben és azóta is volt időm gondolkodni, mi miért történt a 90-es években. Misi mondja el a saját álláspontját, nem biztos, hogy összevág az enyémmel. Sok tényező volt. Az, hogy maga voltunk a penge éle sok szempontból, biztos. Nem volt két mondatban összefoglalható üzenetünk, vagy egy szavas műfajunk. Ha bárki kérdezte: „mi ez?“, válasz helyett inkább egy körülírós-beszélgetős világképről kezdtünk beszélni, nem pedig e, vagy az felszámolásáról és a világ ilyen vagy olyan megváltoztatásáról, esetleg, hogy mi jó vagy nem, így vagy úgy. A HIDEG RONCS mögött két individualista ember őszinte és radikális világképe áll, nem valami gömbölyűre csiszolt ideológia, markáns, fogyasztói réteget megcélzó kulcsszavakkal. A HIDEG RONCS mindent felvonultatott, amit a marketing iskolákban pirossal vastagon áthúznak. Az árucikkekben és nézettségi indexekben gondolkodó fogyasztói társadalom rémálma. Semmilyen szabályról nem vettünk tudomást.Annak örültünk, ami van. Nem építettünk tudatosan arculatot, nem lobbiztuk be magunkat sehova. Jórészt barátaink hívtak fellépni. Még a német turnénk is úgy szerveződött, hogy a szervezőnek tetszett a gondolat, hogy minket körbe vigyen.Mikor mások már masszívan invesztáltak a „karrierjükbe“, a profi megjelenésbe, a tökéletes stúdiómunkába, a promóciózásba, mi még mindig az industrial színtér kannás, csúzlis, mezítlábas cigánygyerekei voltunk. Kiflis zacskóból guminyomdával csináltuk a kiadványainkat, kiröhögtük az arcoskodókat, klottgatyában csitriként vihogtunk a koncerteken. A „hangszereinket“ meg inkább hagyjuk, maga a teljes produkció flegma kesztyűdobás volt az akkor induló és később az undergroundot jól megfejő hazai zeneipar képébe. Azért ezzel, és az ezzel aratott sikereinkkel szerintem jó pár helyen kihúztuk a gyufát azoknál, akik „keményen dolgozó kisemberei“ voltak a színtérnek. Persze voltak, akik megértették a lényeget. Eddig tart a magyarázatban az, amin ma sem változtatnék, újra ugyanígy csinálnám, és a mai HIDEG RONCS szíve is remélem a DIY undergroundban fog gyökeret verni. Persze azért a szerződést a Sonyval aláírjuk jövő héten… Amit nem így csinálnék, hogy egy mukkot sem tudtunk semmilyen idegen nyelven. Nehézkesen, másokra utalva kommunikáltunk külfölddel, ami azzal a tevékenységgel, amit csináltunk, egyszerűen összeegyeztethetetlen volt, csak azt hiszem, ezt nem fogtuk fel, vagy nem törődtünk vele. Nekem ez ügyben van lelki furdalásom.

– A fanyalgók szerint a HIDEG RONCS soha nem volt több két akaratos, zenélni nem igazán tudó fickó öncélú zajongásánál. Ne haragudjatok, de talán van is ebben valami. Én mégis megtaláltam benne azt, amitől egy zene képes felülemelkedni a szokványos formákon. Ti hogyan vélekedtek erről?

– Misi: Egyrészt értem az ilyen véleményeket, tudom, miből fakadnak. Elsősorban elvárásokból és a bevett keretekhez való végtelen ragaszkodásból és kapaszkodásból. Sajnos, és ezt most nem gúnyból mondom, az emberek nem merik elengedni a fantáziájukat. Még az olyan műfajokban is megrendítően ragaszkodnak a műfaji sablonokhoz és a többség által kiérlelt nyelvezethez, mint az ipari zene, az ambient és az úgynevezett kísérleti zene. Ebben azért van nem kevés abszurditás és nonszensz. Másrészt pedig az ilyen véleményekkel nem nagyon lehet mit kezdeni, és nem is kell. Mi a szokványos módon tényleg nem vagyunk képzett és tanult muzsikusok. Nekünk csak érzékünk van a zenéléshez és bátorságunk. Egyébként pedig autodidakták vagyunk, Broci basszusozott például a TROTTEL-ben is, sokat gyakorolt, én pedig több zenekarban és alkalmi projektben ütősöztem, lemezt és egyéb felvételeket csináltunk, játszottam még gyerekeknek is iskolákban profi muzsikusok partnereként, de nem ragozom tovább a bizonyítványt. A HIDEG RONCS a mi régi és talán örök szerelmünk, ebben sok irányban tudunk mozogni, nem kötnek bennünket különösebben műfaji és egyéb korlátok, míg persze aránylag kevés hangkeltőt használunk, és effekteket is keveset, így talán ez jelenthetne korlátokat, de az új műsorunkból is kiderül, hogy mégis jelentősen tágul. Természetesen öncélú is, mert mi magunk is jól akarjuk magunkat érezni, de úgy tűnik, van még néhány ember, akik szeretnek velünk tartani időnként. Ez elég is nagyjából, mert ezzel a muzsikával nehéz tömegeket megszólítani, és nem is cél. Ezzel együtt eszünk ágában sincs még ilyen korlátokat sem felállítani, ha tovább tudunk haladni újabb embereket elérve és megszólítani, hasonszőrűeknek játszani, akár sokaknak is, mi örömmel benne vagyunk.

– Broci: Oké. És mit akarnak ezzel elmondani?  Ha azt, hogy olyan a zenénk, mint a fák és a növények, amik szétfeszegetik hosszú évek alatt az elhagyott, megunt civilizáció romjait, megeszik a vasat és a betont is és saját céljaikra használják, visszaveszik a valódi élet számára a kifinomulttá silányított anyagi világot, akkor köszönettel elfogadom a jelzőket. Amit mi csinálunk inkább hasonlít Angkor bozótjára, mint egy jól nyírt kastély kertre. Sose fordíts hátat egy fának! A HIDEG RONCS egy tény, és örülök, hogy mikor magyar noise vagy industrial színtérről esik szó, mindig jut egy mondat nekünk is, bár sosem volt ez célunk.

– A tavalyi Focus Abyssin történt visszatérésetek óta egyértelműen lendületben van a csoport, koncertek terén legalábbis. Esetleg egy újabb kiadvány ötlete felmerült már?

– Misi: Most épp egy tavaszi koncertünk felvételét tisztáztuk le, amiből a legegyszerűbb módon csinálunk egy koncertlemezt fizikailag is, és fel is töltjük majd valahová. Ezen már csak a Bálnák éneke régi eredetű dalunk, minden más új szerzemény. Ezzel együtt csinálunk majd stúdiófelvételeket is, de nem kapkodunk, nincs is hová, semmi nem mehet sem a normál életünk rovására, sem pedig nincs értelme a zenekart építgető lépéseket elkapkodni, a kreatív energiákat is nyugodtan kell beosztani.

– Broci: Talán mire ez az interjú kijön, már ki is kerül a trafikos márciusi koncertünk CD változata. A kiadvány copyright mentes lesz és valószínűleg ingyen is letölthető, a koncerteken lesz megtalálható. Minden érdeklődőnek ajánlom, hogy kövessen minket a SoundCloudon és a „legnagyobb közösségi portálon“! – A debütáló Harmadik Ember Fesztiválon lezajlott fellépésetek igazán családias környezetben került lebonyolításra. Hogyan éreztétek magatokat ezen az eseményen zenekarként és látogatóként?

– Misi: Kifejezetten remekül. Nyilván egészen más lett volna, ha már előtte máshol debütálunk, de így tele voltunk izgalommal. Ha nem is úgy, mint az első bálozók, de azért nem volt egészen egyértelmű, hogy amit előtte hónapokig gyakoroltunk otthon a kisszobában a saját kis cuccunkkal, az hogyan is szólal meg színpadon. Úgy tűnt, hogy életképes, és az azóta lezajlott koncertek is ezt támasztják alá. Most már úgy érezzük magunkat, mint egy rendesen működő zenekar, benne vagyunk a flow-ban, zajlanak körülöttünk a dolgok. A gyakorlás hónapjai alatt azt terveztük, hogy elégedettek leszünk évi két koncerttel és kész, hová izguljunk már, hiszen eltelt majd húsz év a leállásunk óta, mondhatni más lett a világ, közben pedig rendesen felpörögtek a dolgok, kezdik szinte egymást érni a koncertek.

– Broci: Nézd! A HIDEG RONCS sosem fogja megtölteni a Sportarénát. Imi kiválóan lőtte be a szervezést, jó helyre tett minket a fesztiválon. Inkább „kamarakoncert“ volt, mint színpadi előadás. Ketten vagyunk, nem mozgunk a színpadon. Ott sűrű volt a tér körülöttünk és ez jó volt. Remélem a közönségnek tetszett, én (mi) nagyon élveztem (élveztük).

– Mindketten komolyan részt vettetek a kor hazai fanzine életében is. Mi inspirált titeket arra, hogy nyomtatásban is kifejezésre juttassátok a zene köré csoportosított művészeti kifejezésekről alkotott véleményeteket?

– Misi: Engem elsősorban a hatalmas közlési vágy. Már suhancként is írtam, először sci-fi novellákat meg verseket, aztán zenékről, ezzel tehát megvolt a kezdőlökés. A nyolcvanas évek közepe körül láttam egy amerikai fanzine-t, a Flipside-ot, ez megvilágosodásként hatott, tehát már a formát is láttam hozzá, hogy ami bennem munkál, azt meg lehet valósítani. Így kezdődött a dolog ’86-ban, írtam, rajzoltam, bevontam egy barátomat is, majd ’87 januárra kijött az első Mély Vágás. Ez három lapszámot érte meg, nyáron pedig behívtak a rendőrségre, aktám lett, de a rendszerváltás elmosta az ügyemet, a következő évben pedig elindult a Második Látás ami egészen 1999-ig tartott. Minden kifejezésre jutott benne, ami akkor érdekelt, elsősorban sokféle zene és a bennük kifejezésre jutott gondolatok, aztán filozófia, létkérdések és kortárs művészetek. Az első számú inspirációt a létezés maga adta, főleg a szabadság kérdése, a bevett határok feszegetése, és a különböző izgalmas zenék végtelen óceánja. Engem nem különösebben érdekelt, hogy ki és mit akar számon kérni, és mihez ragaszkodik, hogy minek kéne a Látásban megjelennie.

– Broci: Én már másodvonalas voltam. Nem voltam öreg punk, szamizdatos meg már a koromnál fogva sem.  Az akkori barátnőmmel sodródtunk le az underground koncertekre. Akkor azonban az szerves része volt a kultúrának. Volt a hivatalos kultúrpolitika és minden más. Az egyik a KISZ, a hivatalos intézmények körül szerveződött, a másik mindenhol máshol. A szabadság, szabad gondolkodás nem volt megragadható. Inkább olyan volt, mint egy szag. Ezt kéne ma újra megtanulni, mikor a dolgok visszarendeződnek. Lementél valahova és azonnal tudtad, hogy ott büdös van, vagy „szabadság szag“. Ott volt a punk koncerteken, táncházakban, a Zeneakadémián. A tanácsi művelődési házban szerdán büdös volt, péntek este meg „szabadság szag“. Nem lehetett megfogni, bezárni, mindenhonnan kiszivárgott, mindent átitatott. Gondolatokkal terjedt, zenével, betűkkel, akár a sorok közötti hézagokkal is. Nem volt internet, mobil, még a vezetékes telefonhálózatot is akkor építette a friss Matáv. Addig az volt, amit mondtak. Aztán egyszer csak leírhattál bármit. Tényleg bármit és sokszorosítottad és terjesztetted a saját és mások gondolatait. Azt, hogy van egy másik világ, ahol emberek olyan dolgokat tesznek, amitől féltettek apáink, tiltott a rendőr, elcsapás járt az iskolából. És nem halnak bele. Eldönthetik, mit kezdenek az életükkel. Erika, a barátnőm már tudott valamennyire angolul akkoriban, ezért cikkeket, dalszövegeket fordított. Nyomtuk az interjúkat magyar és külföldi zenekarokkal. Ez pedig, bárhonnan nézzük, egy produktum volt. Mi kiküldtük külföldre az újságot (amiből a helyiek nyamvadt szót sem értettek) és cserébe elláttak minket számolatlanul a szabadság fertőző gondolataival, zenékkel, újságokkal. Például mikor Hollandiában voltunk Erikával, megismerkedtünk pár helyi házfoglaló sráccal, akik a Vörös Hadsereg Frakció kiáltványait terjesztették. És akkor ott volt a lényeg. Nem a televízió bemondja, „emelte ki közleményében a TASZSZ“, hanem fogtad a papírt meg egy szótárat és elolvastad, hogy mit is ír a Vörös Hadsereg Frakció, a veszedelmes terrorszervezet. És megkaptad a felelősséget, hogy eldöntsd közvetlenül, mit gondolsz erről. Nem tették hozzá, hogy ezzel mi magyarok most egyetértünk, vagy mi magyarok ezt elutasítjuk. Ez akkor fontos volt nekem. Azt hittem, hogy másoknak is. Ez a részemről naivitás volt. Persze életem egy fontos, meghatározó időszaka volt. Érdekes módon a zene teljesen más tészta volt. A  zenei színtér legalább olyan változatos és színes és főleg egyedi volt, mint máshol. Nagyon jó magyar zenekarok voltak, tán pont azért, mert a nagy elszigeteltségben nem is próbáltak még akkor beilleszkedni a nyugati színtérbe.

– A 90-es években komoly (tréfa)harc dúlt a hazai fanzine-es körökben. A Genyó Szívó Disztroly, a Búvárok… és társaik mások mellett titeket sem kíméltek. Hogyan emlékeztek ezekre a kalandokra?

– Misi: Vicces is volt, és persze időnként bosszantó. De valljuk be, nagyon nehéz közös nevezőre hozni a toronymagas egókat, amelyek mindegyike túl akar nőni a másikon, és lefricskázni, és persze nem is ment ez a közös nevező. Ebből néha én magam is kivettem a részem. De kényelmes dolgom volt mire ez elfajult, egyrészt azért, mert az egyik legelső voltam, és mire belendült a néha azért a színfalak mögött valójában ádáz és fogcsikorgató harc, én már gyakorlott voltam minden téren, és az emberek inkább szerették a fanzinomat, mint nem. Másrészt pedig nem minden tudott felzaklatni, és nem is különösebben érdekelt a dolog. De volt azért, hogy igen, és nekem is voltak csörtéim.

– Broci: Nem emlékszem, hogy a zenekarra komolyan kiszólt volna valaki, de lehet, hogy igen, nem hagyott nyomot. Ezek inkább személyeskedések voltak. Volt, amit úgy éreztem, baráti fricska, amolyan „szállj le a földre!“. Volt, aminek, tudva az előéletét, a nettó bosszún kívül más oka nem sok volt. A Búvárokra pl. egyszerűen nem tudtam haragudni, én nem éreztem benne rosszindulatot, meg a két karakter is…. szóval rajtuk csak röhögni lehetett, nagyon bírtam őket, rég nem hallottam felőlük. Nem szégyellem, és nem is rejtem véka alá, hogy Bucóval nem ez a helyzet. Azóta is, ha belebotlok, fórumokon, topicokban, nem hagyom, ki, hogy belerúgjak, jól esik, mint egy kocsmai pofont kiosztani Döncikének. Mindazonáltal talán az egyetlen vagyok, aki számára a mai és az akkori Bucó között csak a zsíros zakó a különbség, kb 15-20 évig semmit sem hallottam felőle, de mikor megláttam a TV-ben még csak meg sem lepődtem. Szerintem ma is ugyanazt csinálja, amit akkor. Bár most eltűnt a színről, lehet, hogy ejtették a barátai, nem tudom.

– Az akkori időszak egyik hírhedt formációja a MISSING FOUNDATION volt az USA-ból, akik anno két alkalommal is jártak Magyarországon (én csupán az egyik koncerten voltam jelen ifjú sihederként, de örök életre szóló élményként tekintek vissza rá azóta is), 2015-ben pedig ismét letaglózták az arra érdemeseket Koppenhágában, többek között. Ti hogyan emlékeztek rájuk?

– Misi: Mindkét alkalommal játszottunk velük, egyszer a HAMMFREE GOKART-tal, aztán a HIDEG RONCS is sorra került. Elég széthullott, narkós brigád volt, mi tagadás. Amikor először jöttek meg, úgy néztek ki, mint akik a pokolból érkeztek, meglassulva, kizsigerelve, elszánva a halálra is. Bakancsos, ipari környezetre öltözött fickók, az öveiken teljes túlélő felszerelés csörömpölt, már ebben volt valami felajzó. A koncertek pedig jó sűrűre sikerültek, de azt hiszem, mi is odatettük magunkat. Egyébként sem voltunk beijedve senkitől akkortájt, ha virítani kellett. Emlékszem, hogy amikor a német turnén a ZENI GEVA-val játszottunk, mi voltunk a hangosabbak és súlyosabbak. Ezzel együtt persze a ZENI GEVA volt az egyik legütősebb koncertzenekar, amelyet láttam, a közös buli után pár napig alig hallottam, pedig mivel mi is turnén voltunk, szükség volt a füleinkre.

– Broci: A Lyukban játszottunk velük, a VHK-val és a szegedi METANOIA-val. Mit mondjak? Annyian voltak, hogy mikor kigyulladt a színpad, a technikus alig tudta előre verekedni magát a vizes flakonokkal. A Lyuk akkori rendezőgárdája nem volt gyenge csapat, de láttam komoly aggodalmat a szemükben. A MISSING szintén egy jelen idejű kiáltvány volt, átlépése mindannak, amire azt mondták, nem lehet átlépni. A „zene“ egy olyan formája, ami felszámolja a teret és időt. Peter egyébként máig él (no erre azért 25 éve nem tettem volna egy lyukas petákot sem). Berlinben (azt hiszem) képzőművész, sok helyen kiállít.

– Az Industrial Soundtrack For The Urban Decay filmről hallottatok már?

– Misi: Én nem, de most utánanézek.

– Broci: Én sem, de a Youtube szerint idén májusban jön ki, én meg mindennel le vagyok maradva. Néztem a szereplőlistát. Hát igen, egyszer minden vitrinbe kerül.

– Milyen zenéket hallgattok manapság, mennyire maradtak meg a gyűjteményetekben a 90-es évekbeli noise-industrial zenék?

– Misi: Nekem nem nagyon, persze vagy száz giga ilyen zene el van tárolva, de már csak mp3-ban, a CD-k, lemezek, kazetták másokhoz költöztek. Én elsősorban sokféle folkot hallgatok a skándinávtól kezdve az amerikaiig és a magyar népzenéig, valamint rengeteg régi veretű gitárzenét az ausztrál-berlini tengely mentén, de nem feltétlenül régi felvételeket, aztán némi downtempot, kevés jazzt és ambientet. Ezekben a hetekben például akik a legtöbbet szólnak a fülemben jártomban-keltemben: Hugo Race, a Salter Cane, a Dengue Fever, a Hidden Orchestra, Hindi Zahra, Mark Lanegan, a The Church, a Taraf De Haidouks, a Cabaret Medrano, a Tallabille, a Vodku és a Horhos.

– Broci: A tárgyi zenegyűjteményemet (CD-k, kazetták, lemezek) teljes egészében felszámoltam.  A CD gyűjteményem értékes részét eladogattam, mikor kilógott a seggem a gatyából. Azokért a CD-kért, amikért a fél karjukat odaadták volna mások, amíg nálam voltak, pár száz forintokat adtak, mikor kiraktam, hogy „Tessék! Mit adsz érte?“. Ahogy ezek közül sokat Misitől kaptam, ő segített akkoriban eljuttatni azokhoz, akik tudják, mi az, ezért örök hála, mert tényleg nagy bajban voltam akkoriban. Számomra egy fontos belső tisztulási folyamat része volt, hogy egy bőröndben a költözéseken át féltve őrzött és cipelt kazettagyűjteményt, benne megismételhetetlen koncertfelvételekkel szépen levittem a lomtalanításra és még láttam, ahogy egy csöves az egészet kiborítja egy pocsolyába és elballag az üres bőrönddel. Maga volt az „érték“ mint fogalom tisztán látása. Ennyit a gyűjteményről. Érdekes módon a fanzine-ekkel erre nem voltam képes. Míg hiszek a zene örök halhatatlanságában, az írott betűt valahogy sajnáltam. Ládában odaadtam a Gondolkodó antikváriumnak, hogy kerüljön valamilyen archívumba.A 90-es évek zenéi szépen betagozódtak a helyükre a világ térben és időben teljes zenei kínálatában. Noise-industrial… Erősen átértékelődik, mikor napi 8-12 órákat nyomsz flex, fúrógép és hidraulikus prés társaságában évekig. Például ott tanultam meg a csendet. Mára persze lazult a dolog, egy ideje néha újra lejárok koncertekre (bár most inkább az elektronika vonz a többi projektem miatt is). Egy idő után azt hiszem, mindent hallottam már, azonban ez az öregség jele. Nagyon óvatosan vigyázok, hogy mai dolgokról ne kezdjek a „nagy generáció“ hangján orrot túrni, hogy „Igen, ez pont olyan, mint 25 éve a…..” Inkább kevesebbet, de tisztább füllel. Meg nem gondolom, hogy mindenről véleményemnek kell lenni. Igyekszem tiszteletben tartani, hogy ha valaki csinál valamit, azt valószínűleg őszintén csinálja és nem „koppintani“ akar valamit, még ha az én fülem tele is van elsőre hasonló régi dolgokkal. Szeretném a régi zenéket tisztelettel, de a helyükön tudni, nem koloncként hordani, ami gátolja, hogy az új dolgokat tisztán lássam.

– Misi, mit kell tudnunk a Tékozlóról?

– Misi: Annyit, hogy az én első könyvem. Nagyjából öt évig írtam, csiszolgattam, az életem jó pár sztorija benne van, valamint sok gondolat a világról, a környezetemről, és a transzcendensről vallott nézeteim is. Tizenkét egységből áll, kilenc tárca-novella, két verses blokk és egy meditációs naplóból részletek. Egész életemben írónak készültem, aztán inkább újságíró lettem, majd negyven múltával rádöbbentem, hogy baj lesz, ha az egyik legfőbb életvágyamat semmibe veszem, így belevágtam. 2014-ben kijött a könyv, még van belőle, megvásárolható a Wave lemezboltban, az Írók Boltjában, és nálam. Van egy facebookos oldala, ott olvasható sok információ és néhány részlet is belőle.

– Mi a HIDEG RONCS célja a jelenben?

– Misi: Egyetlen célja van: a jelenre koncentrálni. A koncerteken odatenni magunkat, hogy se az erre fogékony közönség ne unatkozzon, sem pedig mi. Nem akarok nagy ívű, de valójában semmitmondó válaszokat adni, nem is próbálunk semmi szükségtelent belemagyarázni. Azt hiszem, a húsz évnyi pihenő és a közben megélt sűrű élet igen jót tett a Hideg Roncsnak is, lefosztott róla minden felesleges belemagyarázást, pedig régen is igen szikár volt és pózmentes. De most még inkább az. Az én megfejtésem szerint a Hideg Roncs elsősorban egy sűrű, erőteljes, és repetitíven felépített hangzástér, ahol nem akarunk hazudni, lecsupaszítjuk magunkat és a hallgatónak is azt kínáljuk, hogy önfelfedezzen, ha ez a kívánsága. De ha valaki csak akar egy jót lazulni és utazni, és pont az ilyen zenékre bukik, akkor úgy is jó. Nincsenek kényszerek és eldöntött utak, mindenki a sajátja szerint élheti meg.

– Broci: Folytatjuk utunkat a Nirvánába. A következő lemezünk címe “Nevermind” lesz. hr Készítette: Sörös Gergő