ISIS interjú (2003)

Az Isis egy érdekes csapat. Elsőként úgy figyeltem fel rájuk, hogy megjelentettek egy kislemezt a Neurot Recordingsnál (SGNL 05), amelyről igen elismerően írtak a sajtóban. Plusz, a Neurosis-ék gáz előadótól nem adnak ki anyagot, ez tudvalevő, ugyebár… A csapat akkorra már túl volt a monumentális Celestial nagylemezen is, amit azért én erőteljes Neurosis hatásokkal átáztatott zenének éreztem, és ma is így vagyok vele: jó, de. Aztán legközelebb már a Patton-féle Ipecac kiadóval szerepeltek egy kontextusban, ami még egy okkal több volt, hogy jobban odafigyeljek rájuk. A következő hír pedig az volt, hogy jönnek Magyarországra is. Ott volt a helyem a gödöllői Trafóban! Ekkor még mindössze egy maréknyi ember figyelte ténykedésüket idehaza, a koncert persze zseniális volt, talán az egyik legnagyobb katarzissal járó (pl. amint az előzenekar 27 tagjaival előadják a Weight-et), az összes közül. Innentől pedig szélsebességgel ívelt felfelé a zenekar pályája, jött a diszkográfia legjobban megírt és összerakott Panopticon lemeze, és még további albumok, koncertfelvételek, DVD-k, splitek. Mára abbahagyták, túl sokszor önismételtek, ezt érezték ők is valószínűleg. Pár éve játszottak még egyszer Budapesten a hajón, de akkor már underground sztárokként tömegeknek, és állítólag halványabban. Kihagytam, nem sznobériából, egyszerűen már nem tartottam őket izgalmasnak.

Az alábbi beszélgetés egy lenyomat a zenekar csúcsának elejéről. Örülök, hogy rögzítettük – jókor, jó időben.

(2003.03.30, Trafó Klub, Gödöllő)

Amilyen vadul tud üvölteni a színpadon Aaron Turner, a bostoni illetőségű Isis gitáros-énekese, annyira szelíden és barátságosan beszélget. A lenyűgöző gödöllői koncert után pedig adódott ilyen lehetősége, megengedtük neki, hogy elmondja diktafonunkba minden gondolatát, vázolja a csapat helyzetét, szóba hozva jól ismert „sztárokat” is, némileg átcsapva filozofálásba és politizálásba is…

Az egész a banda furgonjában kezdődött, beültünk, csend volt és nyugalom, majd jött a sofőr, hogy neki át kell állnia a pakoláshoz. Ekkor az udvaron folytattuk, azaz semmi sem állíthatott gátat egy kellemes „csevegéssel” eltöltött fél órának.


endhits: Szeretnék gratulálni az utolsó lemezetek, az Oceanic sikeréhez! Azt olvastam az Ipecac honlapon, hogy a tavalyi év legjobb lemeze lett egyes nagy újságoknál.

Aaron Turner: Igen, köszönöm, a Terrorizer és a Rock Sound magazinoknál első helyezett lett az éves összesítésnél. Ezek ilyen nagy brit szaklapok, szóval király! Jó dolog, hogy az emberek elismerik a munkánkat, amibe nagyon sok erőt és energiát fektettünk bele. És ez egy teljesen olyan dolog, amire egyáltalán nem számítottunk! Volt már egy ideje egy bizonyos rajongótáborunk, de úgy tűnik, hogy az Oceanic-nek köszönhetően eléggé megnőtt, és sok embernek bejött ez a lemez. Igazából nem tudom, de úgy tűnik, hogy az Ipecac-nek sikerült elég sok helyre eljuttatnia a lemezünket, ahol korábban nem volt hozzáférhető, szóval most egy szélesebb közönséget sikerült megérintenünk, és remélhetőleg egy olyan albumot készítenünk, amely jobb, mint bármi más, amit eddig csináltunk.

endhits: És amikor az Oceanic-ot készítettétek, gondoltatok arra, hogy ezzel bővíthetnétek a rajongók listáját?

A.T.: Nem. Úgy értem, az egyik ok, amiért az Ipecac-hez szerződtünk az volt, hogy egy olyan kiadónál legyünk, akinek jobb a terjesztése és egy kialakult vásárlótábor áll mögötte. Mármint, vannak emberek, akik bármit megvesznek, ami az Ipecac név alatt jön ki, csak azért, mert az egy Ipecac lemez, érted… Minden egyes kiadó, akivel eddig együttműködtünk (pl. Neurot Recordings! – a szerk.), nagyon rendes volt hozzánk, de a többségük túl kicsi volt, és nem tudták megtenni azt, amit elvártunk tőlük. És mi azért elég keményen dolgozunk, mint zenekar, elég sok lemezt jelentetünk meg, sokat stúdiózunk, és meglehetősen sűrűn turnézunk. Szóval egy olyan kiadót szerettünk volna találni, aki képes támogatni bennünket. Ami pedig a zeneszerzést illeti, mint most az Oceanic-nél is, gyakorlatilag azt rögzítettük, amit hallani szerettünk volna. Fejlődni akartunk ahhoz képest, amit a múltban csináltunk, nem akartuk ugyanazt a lemezt elkészítni újra meg újra, úgyhogy tényleg rá kellett nyomulnunk a továbblépés érdekében, és megpróbáltuk a dolgot elvinni egy leheletnyivel más irányba, de tényleg nem más motivált bennünket, mint a saját személyes vágyunk, hogy gyakorlatilag új, különböző zenét csináljunk.

endhits: Így most zeneileg mik a főbb különbségek a régi lemezekhez képest?

A.T.: Azt hiszem, hogy elég sok zenekar van, akikkel évekig elég sok közös tulajdonságunk volt, de úgy gondolom, hogy ezúttal több másféle hatást engedtünk a zenénkbe… Régebben kifejezetten a keményebb dolgokra figyeltünk oda elsősorban, most viszont több elektronikus és ambient hatás ért minket, talán még enyhén egy kis indie-rock hangulat is megtalálható, ezenkívül részben a klasszikus rock hatásaink is beszivárogtak itt-ott. Azt hiszem, hogy a hatások ugyanazok, mint korábban, inkább arról van szó, hogy most jobban hagytuk őket érvényesülni, és nyitottabbak voltunk azzal kapcsoltban, hogy mit teszünk le az asztalra végeredményként.

endhits: Akkor, ha jól értem, igencsak elégedettek vagytok az Ipecac-kel…

A.T.: Naná, az Ipecac kibaszott rendes volt hozzánk! Nem tudom eléggé dicsérni a kiadót. Nagyon támogatják az előadóikat, nem akarnak beavatkozni senki alkotói szabadságába, azt akarják, hogy a művészek kifejleszthessék és kiteljesítsék az alkotói képességüket, bátorítják őket, támogatják a kreativitást. Azt hiszem ez nyilvánvaló is, az alapján, hogy milyen csapatok vannak náluk… Úgy értem, bármit is művelnek azok, valamilyen formában különböznek az átlagtól, legyen az hip-hop, metal vagy techno, mint pl. a Kid 606. Szóval a látásmódjuk igazán remek, és nem csak ez, de az üzleti oldalát nézve is egy nagyon művész-barát kiadó, foglalkoznak azzal, hogy az előadóik megkapják azt, amit megérdemelnek, és ők maguk nagyon egyenes, becsületes, őszinte emberek, és ennél többet nem is kívánhatunk.

endhits: És amit észrevettem, hogy törekszenek összefogni a legnagyobb underground előadókat, akik korábban szétszórva különféle kultuszkiadóknál voltak leszerződve. Olyanokra gondolok, mint pl. a Young Gods vagy Foetus, Melvins… Tényleg nem tudom, hogy hogyan csinálják, de valószínűleg ez a művész-pártiság lehet az ok, mint mondtad.

A.T.: Igen, azt hiszem az egyik cél, amit Mike Patton kitűzött maga elé, amikor megalapította a kiadót, hogy az tényleg a művészekről szóljon, nem pedig a kiadóról. Szerintem elég sok rossz tapasztalata lehetett korábbról azokkal a kiadókkal, akikkel együtt dolgozott, és nem akart többé ilyen szarsággal törődni, biztosítani akart egy helyet, ahol más bandák nyugodtan kipróbálhatják magukat, és nem függnek a nagykiadók hülyeségeitől. Nem hinném, hogy tudatosan úgy válogatnak zenekarokat, hogy: Oké, kell nekünk néhány régi neves banda, meg egy pár újabb… Egyszerűen csak azokkal foglalkoznak, akiket szeretnek. Érted, Foetus vagy a Melvins vagy a Young Gods szinte egy-egy intézménynek számít ezen a szinten, úgy értem, olyan régóta benne vannak már a szakmában, hogy kibaszott nagy legendák lettek! De úgy gondolom, hogy az Ipecac egyaránt érdekelt a jövő zenéjében, új bandákban is, szóval keresik a következő Melvins-t, a következő Young Gods-ot, olyan bandákat, akik tényleg igyekeznek kitágítani a határokat.

endhits: Persze, de azért legyünk őszinték: nagyon sokan azért választják és figyelnek oda az Ipecac bandákra és lemezekre, mert ez annak a bizonyos Mike Pattonnak a kiadója…

A.T.: Így igaz, és ez jó is, meg rossz is egyszerre. Mi így álltunk ehhez a dologhoz: ez egy remek kiadó, megvan hozzá az anyagi keretük, hogy szabadon megtegyük azt, amit szeretnénk… és hát igen, Mike Patton egy név, és mint mondtam, vannak emberek, akik bármit megvesznek, ami Ipecac név alatt jön ki, mert az Patton kiadója… És, úgy értem ez rendben is van, ha mi ezer lemezzel többet adunk el, csak azért, mert Mike Patton adta ki, az nekünk csak jó! Talán megérintünk olyan embereket is, akik egyébként nem hallották volna a zenénket. Márpedig a végső cél valóban ez.

endhits: Most jártok először Európában?

A.T.: Igen, mint zenekar.

endhits: Hogyan reagál rátok az itteni közönség?

A.T.: Összességében véve az emberek itt sokkal lelkesebbek, mint az államokban, és a legjobb koncertjeinket adtuk ezen a turnén. Egészen más minden egyes hely, ahová csak megyünk, más kultúrával rendelkeznek, és ennek megfelelően viszonyulnak a zenénkhez is. Bizonyos közönség visszafogottabb, másik energikusabb, de lényegtelen, én nem törődöm vele, hogy hogyan reagálnak ránk fizikailag, mindaddig, amíg a zenére figyelnek, átélik azt. Ez a legfontosabb. Az emberek itt érezhetően őszintébben fogadják a zenénket, mint odahaza. Ezzel nem azt mondom, hogy Amerikában nincsenek emberek, akik tényleg kedvelnek bennünket, csak érted… Itt most vasárnap este van, Budapesten kívül vagyunk, és mégis sokan eljöttek. Amerikában sokszor egy pénteki napon nem tudunk összehozni ennyi embert, szóval…

endhits: Szóval sikerként könyveled el a mai estét.

A.T.: Igen, abszolút. Például Londonban is kb. 2 vagy 3-szor annyi ember előtt játszottunk, mint odahaza összesen az önálló turnénkon, úgyhogy ennek igencsak örülünk!

endhits: Azaz remélhetőleg visszatértek még Európába…

A.T.: Ó, persze, nem hiszem, hogy ezek után egyáltalán kedvünk lesz ismét turnézni Amerikában! (nevet)

endhits: Van-e a szövegeiteknek üzenetközvetítési célja?

A.T.: Nincsenek különösebb üzeneteink, sohasem voltunk egy üzenet- vagy ideál-központú banda, maga a zene az üzenet. Ha valamit szeretnénk sugározni az emberek felé, az az őszinteség, kreativitás és a szenvedély aziránt, amit csinálsz, legyen az zene, festészet vagy irodalom vagy bármi. Az egyetlen dolog, amit remélek, hogy az emberek nyerhetnek valamit a zenénkből, amivel gazdagabbá válhat az életük. Valamit, ami remélhetőleg ösztönzi őket, hogy másképp cselekedjenek. Szóval nincsenek különösebb politikai vagy társadalmi üzeneteink, de soha nem is voltunk politikus csapat, és nem hinném, hogy bármelyikünk is eléggé jártas lenne ilyen téren, ahhoz, hogy amolyan intellektuális megjegyzéseket fűzhetnénk bizonyos problémákhoz. Úgy értem, valamennyien olvasunk híreket, hogy képben legyük, de a zenekarnak sohasem volt az a célja, hogy színpadra vagy emelvényre kiállva osztogassuk a gondolatainkat az embereknek. Mint említettem, a zene a legfontosabb. A szövegeim igenis szólnak valamiről, számomra nagyon személyesek, és talán van bennük valami, ami megihleti valamilyen módon az embereket, kialakít a fejükben egy képet, ami a zene hatását erősíti. De nincs semmilyen többlettartalmuk.

endhits: A képről jut eszembe, nem próbáltatok még vetítést alkalmazni a koncerteken, valahogy úgy, mint a Neurosis is teszi?

A.T.: Ez egy olyan dolog, amit szeretnénk megvalósítani, de a probléma része az is, hogy szinte az elejétől fogva a Neurosis-hoz hasonlítottak bennünket (Jogosan! – a szerk.). És ez rendben van, ők egy fantasztikus banda, de ugyanakkor nagyon szeretnénk kialakítani a saját egyéniségünket is, és elszakadni ettől a hasonlítástól. Szóval, hogyha megcsinálnánk a vetítést, úgy ahogyan ők is, az csak még egy dolog lenne, amivel párhuzamot lehetne húzni közöttünk.

endhits: Ez igaz, de úgy gondolom, hogy az a fajta energiaáramlás, ami a zenéteket áthatja, csakis hozzájuk hasonlítható…

A.T.: Igen, de szerintem egy csomó egyéb zenekar van, akik legalább annyira hatással voltak ránk – ha nem jobban – mint a Neurosis. Lehet, hogy ezek nem a legnyilvánvalóbbak, de mindenképp úgy gondolom, hogy amennyire hasonló dolgot művelünk a Neurosis-szal, legalább annyira megvan pl. a Godflesh vagy a Swans, Melvins hatás is. Meg annyi mindent hallgatunk még a lassú kemény zenéken kívül is…

endhits: Az Isis egy projekt számotokra vagy teljes elfoglaltságot követelő zenekar?

A.T.: Nos, nem teljes, abban az értelemben, hogy mindnyájunknak van civil munkája is, nem tudunk megélni az Isis-ból, de az Isis az elsődleges zenei elfoglaltságunk. Mivel mindenkinek van más zenei projectje is, amelyben részt vesz időről időre… Nekem pl. a House Of Low Culture, Lotus Eaters… De mindenképp az Isis a legfontosabb, és ebbe fektetjük bele a legtöbb energiánkat.

endhits: És mi a helyzet ilyenkor a munkáitokkal odahaza? Ott tudjátok hagyni gond nélkül?

A.T.: Én igen, de hozom magammal a számítógépemet az útra, mert dolgozom rajta akkor is, ha távol vagyok. A többiek nagy részének viszont helyhez kötött munkája van Bostonban. Ilyenkor szabadságra mennek… Ahhoz elég pénzt össze tudunk szedni a turnén, hogy rendezni tudjuk a számláinkat meg ehhez hasonlókat, de amikor hazaérünk, ismét munkába kell állnunk, és vissza kell térnünk a hétköznapi életünkhöz.

endhits: Mutasd be kérlek a Hydra Head-et (Aaron saját kiadója – a szerk.) pár mondatban! Hasonló-e az Ipecac-hez a hozzáállást illetően?

A.T.: Igen, mindenképpen hasonló, szintén a művészek állnak középpontban, azt szeretnénk, hogy az előadók jól érezzék magukat ott, ahol vannak, és a lehető legnagyobb mértékben ösztönözzük őket a kreativitásra. Szeretnénk, ha a zenekaraink – bármit is művelnek – minél jobban kiterjesztenék saját ötleteiket, és igyekszünk olyan bandákkal együttműködni, akik kreatívak és eredetiek. Úgy mondanám, hogy talán valamivel keményebb dolgokra koncentrálunk, mint általában az Ipecac, úgy értem, a bandáink többsége a metal és hardcore szcénából építkezik, de ugyanakkor van néhány indie-rock, tömény-zaj, elektronikus-grindcore kiadványunk is, meg egyéb durva szarság…

endhits: Mi alapján választod ki a zenekarokat, akikkel dolgozni szeretnél?

A.T.: Nincs egyéb kritérium, mint hogy szeressük a zenéjüket. Ennyi. Sok zenekar, akikkel foglakozunk, nem nagyon turnézik… s ez nem éppen a legideálisabb helyzet egy kiadónak, de mint említettem, a zene játszik központi szerepet, az a legfontosabb.

endhits: Igen, és ahogy megjegyzitek a kiadó honlapjának nyitóoldalán: „Ha nem tetszik, ne vedd meg!”

A.T.: Pontosan.

endhits: Ugye, azt mondtad, Bostonból jöttetek…

A.T.: Igen. Végül is csak egyikünk nőtt fel Bostonban, a többiek inkább az Észak-keleti területekről származnak, de nem hiszem, hogy Boston állandó lakóhelyünk lesz. (Már nem is az, Aaron azóta Los Angelesbe költözött… – a szerk.)

endhits: Hogyan alakul ma az ottani underground színtér?

A.T.: Meglehetősen nagy és népes. Igaz, mi máshol ismertebbek vagyunk, mint a lakóhelyünkön, úgy mint pl. New Yorkban vagy Philadelphiában, de azért Bostonban is akadnak rajongóink. Ez nem feltétlenül rossz dolog, ami a kemény zenéket illeti, mindig tömeges követőkre lelni ott. Sokan vannak a straight edge hardcore színtérről, nagy indie-rock kultúra virágzik, és van egy nagy hardrock színtér is, úgyhogy elég mozgalmas az élet… És vannak jó hip-hop előadók is Bostonban! De ami ezt a fajta zenét illeti, amit mi is művelünk, elég kicsi a közönség, összehasonlítva az említettekkel.

endhits: Van-e valamilyen hozzáfűznivalód az aktuális eseményekhez a világban, gondolok itt elsősorban az iraki háborúra?

A.T.: Először is, szeretném kijelenteni (a többiek nevében is mondom), hogy nem bocsátjuk meg ez a háborút. Mindannyian határozottan ellene vagyunk, és szégyelljük a vezetőnket és gyakorlatilag az egész kabinetjét. Úgy gondolom, hogy a kormányunk nagyon korrupt. Mármint, minden országban vannak hatalmi és politikai problémák, politikai korrupció, ez alól az Egyesült Államok sem kivétel, de most pillanatnyilag az egyik legrosszabb, legkonzervatívabb és extrémebb kormány uralkodik nálunk, amilyen hosszú ideje nem volt már. Tudod, Bush még csak nem is lett érvényesen megszavazva, gyakorlatilag ellopta az elnökséget és belevitte az Egyesült Államokat egy olyan háborúba, amit az ország lakosságának egy jó része ellenzett és az egész világ legnagyobb része is rosszallott. Szóval az elnökséget ellopta egy pénzéhes, hatalomvágy hajtotta „bábú”, gyakorlatilag, mert az. Meg vagyok róla győződve, hogy Bushnak nem sok önálló ötlete van, és a tanácsadói, az apja és az egész politikai színtér, ami körülveszi, irányítják őt. Úgy érzem, hogy a kormányunkat a nagy társaságok, multi-cégek uralják manapság, és meghajlunk az ő akaratuknak, és a pénz az elsődleges dolog, amivel törődnek. Ez egy kibaszottul borzalmas helyzet és szégyellem az országomat emiatt és azok a dolgok végett, amiket mostanában művel.

endhits: De mi történhetett volna, ha Al Gore nyeri a választásokat annak idején?

A.T.: Ma nem lennénk háborúban, az tuti. Nem hiszem, hogy Gore vagy Clinton… tudod, Clinton sem volt tökéletes, művelt ő is sok faszságot, de tény, hogy sokkal jobb, mint Bush és szerintem ugyanez igaz Gore-ra is. Tudod, a gazdaságunk kurvára folyik lefelé a lefolyón és egy háború közepén vagyunk, amit a népesség fele nem is kívánt. Nehéz lenne még jobban elrontani a dolgokat, mint ahogy most állnak… Habár ha jobban meggondolom, lehet mélyebb is, ez a háború még több Amerikában elkövetett terrorcselekményre fog ösztökélni. Bármire gondolok az élet bármely területén, a dolgok csak egyre rosszabbá válnak ott.

endhits: Na jó, térjünk vissza a zenére. Mi a következő lépés az Isis-szal?

A.T.: Egy remix lemezen fogunk dolgozni, ami az Oceanic-re épül, és vendégek szerepelnek rajta. Ez egy lehetőség számunkra, hogy kiadjunk egy újabb albumot, addig, amíg dolgozunk az új stúdiólemezen, ébren tartja a zenekar dolgait, mivel számunkra elég sok időt vesz igénybe a dalírás. Szóval kiadunk valami mást, addig is, amíg meg el nem készül az új anyag. És azért is örülünk ennek, mert együtt dolgozhatunk egy csomó előadóval, akiket nagyon szeretünk, olyan emberekkel, akik a barátaink és olyanokkal, akiknek a zenéjét nagyon tiszteljük. (Hogy konkrétan kik ezek, nem akarta elárulni, azt mondta, legyen meglepetés! – a szerk.) Alig várom már! Ezzel is kitágítjuk a határait annak, amit eddig műveltünk. Olyan sok ember fog közreműködni, hogy egy meglehetősen eklektikus lemez lesz a végeredmény. Remek lesz…

endhits: Tudtok zenét írni turnézás közben?

A.T.: Nem, ez lehetetlen. Mindannyian elkezdtünk írni részleteket, néhány apró ötletünk van a következő lemezre, de ezek valószínűleg az év végéig nem is nagyon fognak összeállni. Nem hinném, hogy elkezdünk számokat írni, amint ennek a turnénak vége lesz, csak jóval utána, amikor a remix lemezt befejeztük.

endhits: Bizonyára az Ipecac-nél maradtok továbbra is…

A.T.: Mindenképpen! Ők is elégedettek a dolgok alakulásával, mi is jól érezzük ott magunkat, nincs okunk másfelé kacsintgatni.

endhits: Rendben. Végezetül, ha mondasz nekem öt olyan lemezt, amely nagy hatást gyakorolt rád, szabadon távozhatsz…

A.T.: Ez kemény, ötszázat tudnék… Szerintem csak olyanokat tudok most mondani, amiket az utóbbi időben hallgattam. Sokat pörgött a buszban a 50 cent lemez. Ez egy hip-hop előadó, akinek Eminem és Dr. Dre voltak a producerei. Manapság nagyon közkedvelt felénk, szóval mindenképp egy kommersz dolog, de ellenállhatatlan a műfajában. Mit is még… A Swans Soundtracks for the Blind lemeze, amely tele van finom ambientes és atmoszférikus részekkel, nagyon jó zene. Meg most szereztük meg az Aphex Twin dupla lemezét, amin régebbi számok remixei hallhatók, az a címe, hogy 26 Mixes for Cash. Nem egytől egyig jók a számok, de a nagy része lenyűgöző. Ez is a nagy kedvenceink közé sorolható: Aphex Twin, a drum’n’bass, elektronikus cuccok…

endhits: Kedveled a népzenéket, ázsiai, keleti muzsikákat?

A.T.: Nem annyira ismerem őket, de pl. az indiai szitár-zenét imádom. Mostanában hallgattam egy kis görög zenét is, van az a film, Zorba, a görög, és annak rohadt jó zenéje van! Ezt is sokat hallgattam. Őszintén szólva, mindenféle zenét meghallgatok a világ minden tájáról, ami így a népzenéket illeti. De nem nagyon ismerem őket, kivéve talán az amerikai klasszikus rhythm & blues-t.

endhits: Mi a helyzet a jazz-zel?

A.T.: Ó, persze, jazz! A bandában mindannyian szeretjük a jazzt, apukám pedig hatalmas jazz-buzi, szóval Coltrane-t, Chad Baker-t, Miles Davis-t hallgatva nőttem fel…

endhits: John Zorn?

A.T.: Zorn, naná! (nevet) Mármint az nem éppen az apám stílusa… (nevet) De mindenképpen, szeretem ezt a kattantabb fajtát is, a kései Coltrane-eket, Albert Ayler-t… és Zorn cuccai is rohadtul durvák, nos, Naked City, Painkiller és hasonlók… Hát, úgy tűnik nem lett meg az öt lemez, de úgyis sokkal több van.

endhits: Igaz is, hagyjuk. Köszi az interjút!

A.T.: Én köszönöm.

http://www.isistheband.com/

www.ipecac.com

www.neurotrecordings.com

Az interjú megjelent a VOL.10 fanzine 15. számában, 2004 júniusában.