Kampec Dolores – Evaliyé

(2011, 1G Records)

„Odamegyek és megvárom, hogy valóság lesz minden álom…” – Behúzza függönyét

Természetesen nem gondolom, hogy a Kampec Dolores egy bemutatásra szoruló zenekar lenne. Hajnóczy Csaba és Kenderesi Gabi zenekara immáron több, mint 25 éve írja saját történetét.

Az én kapcsolatom is jó húsz évre tekint vissza velük kapcsolatban. Az első, Hollandiában megjelent nagylemezüket még valamikor a rendszerváltás körül vettem meg, ami nagy hatást gyakorolt rám. Majd következett a Levitáció, ami még továbbfokozta a zenekar iránti nagyrabecsülésemet. A ’90-es évek elején megszámlálhatatlan alkalommal néztem meg őket, amikor csak tehettem, ott voltam koncertjeiken. Ezt követően jött a Tű fokán album, a Jeges hevülettel, Narancs országgal, Indiánnal. Egy, a lemezt bemutató koncert alkalmával Zénó komám elindult a pult felé, majd elhaladva mellettem, odavetette: „Szerelmes vagyok! Gabikába, meg ebbe az egészbe, ami itt most van.” Jót röhögtünk, de tényleg volt valami megfoghatatlan, éteri dolog abban, ha a Kampecet láttuk és hallottuk. A mai napig, ha egy igazán „magyar” zenekart kell mondanom, szinte elsőre az Ő nevük ugrik be.

Ezután jött az elsőre nekem nehéznek tűnő lemez, a Zúgó, amit ma már inkább kedvelek, mint nem, és közben a zenekar is egyre nyitottabb lett, a jazz, world music, etno felé haladtak, néhány alkalomra csatlakozott hozzájuk Grencsó István fúvós hangszereken, aki azóta állandó taggá avanzsált, és a csapat folytatta tovább saját útját: jött A bivaly hátán, amin talán a legjobban érződnek a világzenei hatások. Sajnos a Földanya Égapa kimaradt, de pótolni fogom. Szépen lassan pedig eljutottunk – 20 évet követve – az Evaliyé-ig.

A tavaly megjelent lemezt nem vártam különösebb izgalommal, gondoltam, majd egyszer valamikor meghallgatom és kész. Talán ez az egyik oka annak, hogy a lelkesedésem felizzott, és már sokadszorra hallgatom, mert többet kaptam, mint gondoltam. Csakúgy, mint az elmúlt húsz évben, továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy Hajnóczy Csaba gitározási technikája, hangzásai zseniálisak. Az új lemezen is nagyon ötletes, ízes, érzelmes dallamok, hangzások, hangulatok keverednek. Bevallom, ezeket a gitárokat élveztem a leginkább végig a lemez 11 számában.

Két kompozícióról – a Prelúdium 2-ről és az Üveghangról – érzem úgy, hogy kilóg a lemezről. Az előbbi a hawaii ütős hangszer miatt nem jön be, az utóbbi pedig valahogy nem teljesen illik a lemezre, ami nem azt jelenti, hogy rossz, csak – mint a címe is mutatja – üveghangokra épített darab, és kicsit elüt a többi szerzeménytől. Érdekes, kellemes, de az előtte lévő számok többet adtak. A lemez kezdődala, az Evaliyé is már hamisítatlan Kampec a gitárnak és Kenderesi Gabi énekének köszönhetően. A következő számban (Ligetek) a basszusgitár nem fogott meg, mert valahogy olyan „semmilyen”, de a gitár és a szálló ének azért pozitívra billentette a mérleget. A harmadik, Északi fény már nagyon tetszett. Az azt követő Prelúdium inkább közjáték, majd egyszerűen csak sorakoznak egymás után a jobbnál jobb dalok. Az ötödik, Behúzza függönyét szövegileg és zeneileg is megkapó, a közepén az anti-gitár szólójával, a bekúszó szaxofonnal, az ének ritmikájával. Ezek után már annyira megérint mindegyik dal, hogy igazán karakterbe sem tudom foglalni. A Tükör villan és a Tüzes angyal két olyan szám, amitől az egész velük és nélkülük töltött idő bevillant. Ahogy a régi koncerteken akkori barátnőmmel a Hova-hovára ringtunk együtt, amikor a Jeges hevület közben mély slukkokat szívtam a cigimbe, és néztem, és hagytam, hogy vigyen magával a zene… Egyszóval visszajött valami a régi Kampec Doloresből. Nagyszerű zenészek ők, és ez az egész zenekarra elmondható. Az Evaliyé simán lehet valakinek kezdő lemez a Kampec életműből, ha sohasem hallotta korábban a zenekart, de egyben folytatás is. Hamisítatlan, érdekes, pozitív.

És büszkén kimondom: én szeretem az Ő világukat!

http://www.kampecdolores.hu/