• Nincsenek kategóriák


Lisa Gerrard – The Black Opal

Posted by | Egyéb | vasárnap 22 november 2009 19:16

(4AD, 2009)

Pontosan 25 évvel ezelőtt jelent meg a Dead Can Dance első EP-je, ami még akkor nem emelte sehová a zenekart, de amit az azt követő tíz évben csináltak, az már igencsak. Akiknek adott valamit a DCD, azok szerintem mind követik az egykori tagok, így Lisa Gerrard munkáit is.

Bevallom, én nem vagyok elfogult a lemezeivel kapcsolatban. A filmzenéket kifejezetten nem szeretem, a korábbi lemezein meg főleg a túlzott elektronika nem győzött meg száz százalékosan.

Ami viszont tény, hogy Gerrard nagyon mély és nagyon fontos érzéseket tud a hangján keresztül tolmácsolni a hallgatók felé.

A most megjelent The Black Opal-on is mindent bevet az énekesnő, amit lehet. Első hallgatásra a kilencedik számig nagyon komoly hangulatokat vonultatott fel. Nekem nagyon erős volt a DCD-es érzés bennük. Ugyanakkor a hangszerelésben többször bosszankodtam, mivel a néhány elektronikus minta nem kellett volna szerintem egy csomó helyre. Lisa hangja amúgy ezek az aláfestések nélkül is elvinnék a számokat. Ráadásul némelyik ütem, dobhang már közhelyes. Viszont van egy nagyon erős énekesnőnk, aki ezt az egészet mégis háttérbe szorítja. Másodjára még erősebbnek és mélyebbnek éreztem ezeket a dalokat, és ezek a hangok sem zavartak annyira. Kevés olyan track van közöttük, amiben hasonló hangszínben énekel. Néha elbizonytalanodtam, hogy tényleg ő-e az, akit hallok. Ettől és a dalok zenei különbözőségektől is változatos a fekete opál, a stílus valahogy nekem mégis egységes marad, egy szám kivételével. Néhol dobgép, autentikus ütős hangszerek – nem tudom minta-e –, akusztikus gitár, sima zongora stb., jól összerakva, nem is értem miért kellenek a megszokott „műhangok”.

Aztán jött a kakukktojás. Az All Along the Watchtower című Bob Dylan feldolgozás. Végig az volt az érzésem, hogy ennek a zenéje lemaradt a Morcheeba első két lemezének valamelyikéről. Engem, ennek ellenére, nagyon eltalált. Bár, mondjuk, még ha más is, a Jimi Hendrx féle verziót is szeretem, de Gerrard-ék is valami csodát csináltak vele. Ez pl. egy olyan nóta, ami tényleg elbizonytalanított, hogy ki énekeli. A vonós dallamok és az ének valami elképesztően jó együtt. Simán MR2 slágerlistás. Pedig ebben sincs semmi új, de nagyon tud a Nő, no meg az is, aki segített a feldolgozás zenéjét összerakni.

Utána, mintha semmi sem történt volna, visszavált a „szokásos” elmélyülős, borongós, utazós dalvezetésbe a következő három track, lezárva a lemez több mint egy óráját.

Összefoglalva, ez egy nagyon jó Lisa Gerrard nagylemez. Én szeretném, ha a zenében több akusztikus dolog lenne, de ez így is nagyon egységes és mély hangulatú lemez. Valahol olvastam, hogy giccses és unalmas. Nekem nem az. Nem is értem mitől lenne giccses. Az unalmast még el tudom fogadni, mert kell a lemez többszöri végighallgatásához egy hangulat. Szerintem jó. Borongós, ködös vasárnap délutánokhoz tökéletes anyag.

Azt azonban még most sem értem, hogy az All Along… hogy került erre a lemezre…

Íme a kakukktojás: L. Gerrard – All Along…

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Bocsánat, de a bejegyzéshez egyelőre nem engedélyezett a hozzászólás.

e-wallet Wordpress Theme