Manoya – Hundred Arms

(Chameleon Records and Pimodan Records, 2012)

 

manoya_hundred_armsKicsit furcsa lehet, hogy az endhits.hu Manoya lemezéről értekezik. Nekünk nem az, mert ez egy webzine és mindenről írhatunk megrendelés nélkül, amit érdemesnek tartunk rá.

Az interneten véletlenül belefutottam egy Manoya aka. Hodosi Enikő interjúba, ami felkeltette az érdeklődésemet. Igaz, nagyon kevés könnyen emészthető zenét hallgatok, de mivel a cikkből kiderült, hogy az Occam néven tevékenykedő Lázár Tibor is közreműködött a lemez létrejöttében, még jobban érdekelni kezdett az anyag. Egyrészt, mert Occam 2011-es lemeze érdekes dolgokat indított el bennem, másrészt az Enikő által énekelt dalok tetszettek nekem leginkább a My Rorscharch-on. Szóval elmentem és beszereztem a lemezt. (Hol? Persze a Wave-ben, hol máshol!) Kicsomagoltam és már a kézbevétele, a megjelenése is valamiért pozitív érzésekkel töltött el. Sajnos mostanában otthon kevés időm van zenét hallgatni, ezért, gondoltam, átrakom mp3-ba és majd utazás közben meghallgatom. Na, ez nem jött össze! Csak bele kellene hallgatni – gondoltam. Megtettem… A belehallgatásból végighallgatás lett, és nem bántam meg. Minimum egy megkövezés járt volna, ha ezt az anyagot a BKV-n hallgatom. Hétfő este, kint szakadó eső, a számítógéppel szemben, néha csak bámultam az üres monitort és csak jöttek a dalok sorban…

Manoya debütáló nagylemeze 11 szerzeményt tartalmaz, amely mindegyike lassú, számomra melankolikus és gondolkodtató. Valahogy a mai napig a szövegekhez el sem jutottam, mert egyszerűen az ének és a zene már adott számomra egyfajta értelmezést. Végig úgy éreztem, hogy ezek a dalok egy szál gitárral és csak az énekesnő hangjával is működnének. Tény, hogy a hang, ami megszólal – akár énekel, akár vokálozik saját magára – magával ragadó. Szép, nyugodt, de határozott és végig éreztem benne a NŐT. Igazán nem tudok kiemelni egy számot sem, mert úgy jó az egész lemez, ahogy van. Talán a Life in Seconds nem tetszett annyira, de az is csak azért, mert nem szeretem az orgonát, és az zavart. A végén az Immutable alap zenéje egy indiai mantra alapja is lehetne (gyanítom, hogy az ihlete valahonnan onnan is származik), az ének pedig gyönyörű benne. Nem fényezem tovább a lemezt, mert tényleg rendben van, nagyon jó munkát végeztek az alkotók. Örülök, hogy ismét van egy olyan lemez, amit azon külföldi ismerőseimnek ajánlhatok, akik nem bírják az én szélsőséges zenei ízlésem. Igényes, értékes Manoya világa, könnyed zenével megfestve.

Egyébként hallgatás közben próbáltam megfogalmazni, milyen érzéseket váltanak ki belőlem a számok. Eszembe jutott az egyik kedvenc filmem a Berlin felett az ég egyik jelenete. Marion a kötéltáncosnő  egy Crime and The City Solution koncerten táncol és közben a fejében zajló monológját halljuk: „Mit is csinálok? Nézek magam elé és lebegek a világűrben. Megint visszajött az a jó érzésem, mintha a testem belsejében lágyan összecsukódna egy kéz.”

Nálam ez a kéz összecsukódott!

http://www.youtube.com/watch?v=bRets0xdjT4

http://www.youtube.com/watch?v=v9qLHv4izho

www.facebook.com/manoyamusic.com