MIRI, Snorri Helgason, Stafraenn Hákonn, NoLo / 2010. május 14. Sódóma klub (Reykjavík, Izland)

(Kímí Records est)

Az internet illegális csatornáin áramló ingyenzene befogadhatatlan mennyiségének és az iPod széles körű térhódításának dacára Izlandon még mindig virágzik a CD kultúra. Vagyis a zenekarok továbbra is  “nagylemezekben”, komplett albumokban gondolkodnak és nagy részük vinyl-t is préseltet az aktuális anyagából. Ehhez persze megfelelő kiadói háttér és vásárlóerő is szükséges, és egyelőre egyikből sincs vészes hiány.

A “független” kiadók egyik legaktívabbja, a Kímí Records tartott eklektikus seregszemlét a belvárosban megbújó padlástéri klubban, a Sódóma-ban, ami kívülről a fehér falaival és csinos tetőszerkezetével inkább egy patikára emlékeztet (pláne ha nem tudnám, hogy a nagy felirat sört és nem vizelethajtót reklámoz…). Az izlandiakra jellemző spontaneitást és kiszámíthatatlanságot jól mutatja, hogy az eredetileg beharangozott két zenekar helyett végül négy lépett fel, persze úgy, hogy közben az egyiknek elfelejtetettek eljönni a tagjai…

patika

Ha abból indulok ki, hogy hosszú évek óta siratjuk a magyar underground-ot, akkor mit mondjak az izlandira? Rajtam kívül jó, ha még 20 ember döntött úgy, hogy a Sódóma-ban tölti a péntek estéjét, ahelyett, hogy a szomszédos főutcát teljes egészében borító üvegszilánkhalmazban fetrengjen és öntudatlan állapotban sodródjon egyik partiból a másikba, amíg reggel felé be nem taszigálják egy rendőrségi furgonba a fegyvertelen zsaruk utcán alvás miatt, városkép rontás ürügyén.

tomeg

A kis koncerttermet a szervezők asztalokkal és székekkel rendezték be, ebből már lehetett sejteni, hogy agyalós éjszakának nézünk elébe és nem lesz helye a táncnak. Pedig, hogy még egy csavar legyen a dologban, rögtön az est elején a DJ kezdett játszani, aki egymás után tette fel a leálltabbnál leálltabb gitárzenéket, amik csak azért nem sodortak mélydepresszióba, mert gond volt a CD lejátszóval és az ütemes megakadások megmentettek a besüllyedéstől.

nolo01

Jó másfél óra késéssel lépett a színpadra elsőként a piszok fiatal tagokból álló NoLo duettje. Korábban több lemezboltban is rá akartak beszélni, hogy vegyem meg a Kímí Records nagy reménységének tartott csapat CD-jét. Én azonban elővigyázatos voltam és nem is tévedtem nagyot. Rettentően álmatag műsort vezettek elő. Egy öreg nagydarab szinti diktálta a monoton alapokat, az egyszerű, szándékosan lebutított szólamokat pedig a másik srác gitárjátéka színesítette némileg. Közben mindketten dalra fakadtak, kiváltképp a szintis pofa, aki előszeretettel nyomatta a Sigur Rós hőn szeretett Jónsi-ja által izlandi post-rock, post-akármi védjeggyé tett falzett szólamokat, bár maradjunk inkább nyávogásnál. A látszólagos hanyagság ellenére jól össze voltak próbálva a számok, de egy-két érdekes ötletet leszámítva nem dobott fel a keserédes retro hangulat.

nolo02

Majd a Stafraenn Hákonn következett volna, ha a zenekar tagjai nem maradtak volna otthon. Így a banda mozgatórugója, a gitáros-énekes Ólafur Josephsson egyedül állt színpadra és lenyomott két kötetlen zaj ömlenyt. Nagyon szépen és hangosan szólt a gitárja egyébként és az eredeti tervek szerint némi elektronikát is bepakolt alapnak, de a cucca bemondta az unalmast, így a rövid szett második felében egy ittas dobos cimborája ült be csapkodni a számítógép puttyogása helyett. És pont mire bele melegedtem volna és mikor már úgy rezonált az egész klub, hogy majdnem leszakadt, Ólafur véget vetett a jónak.

snorrihelgason

Aztán nagy nehezen (vagy inkább ráérősen) beszerelt az első igazi banda, dobbal, gitárokkal. Snorri Helgason és csapata kezdett country-t játszani, ami nagyon megy errefelé, de sajna ő simán csak adaptálja és nem tesz bele semmi pluszt. A műsor elsősorban a frontemberről szólt, időnként a többiek le is mehettek volna sörözni, mert némi maszatoláson kívül nem sok szerepet osztott rájuk a főnök.

miri01

Végül jött a MIRI és tarolt. Korábban már ajánlotta egy ismerősöm, hogy nézzem meg őket. Az est legütősebb koncertje volt, mégis jellemző, hogy a végére szinte teljesen kiürült a klub. Ők végre nem sajnálták a hangerőt, talán pont ezért vették a népek menekülőre. A MIRI azt hiszem pozitív matek-rock-ot vagy boldog matek-rock-ot tol, jó zajosat, remek és jól összehangolt váltásokkal, némi lalalázással, és teszik mindezt olyan intenzitással, hogy öröm rá bólogatni. A tagok maguk is lendületben vannak és megállás nélkül mosolyognak! Úgy örülnek a saját zenéjüknek és ötleteiknek, hogy majd eldobják a post-rock agyukat. Ez a végtelen pozitivizmus rajtam kívül kb. senkire sem ragadt át, de még ha néha fel-feltűnt a vallásos áhítat is a srácok arcán, akkor is kíváncsian várom a rövidesen megjelenő első lemezt. Amikor már tényleg azt gondolnád, hogy nincs hova tovább a post-rock-ban, akkor előáll egy ilyen banda és újabb utat mutat.

miri02

A koncerteket követően nekem viszont nem volt hova tovább. A belváros szörnyű állapotban volt és amikor egy kisebb térhez közel megpróbáltam kisilabizálni a buszindulásokat, egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha a Dredd Bíró c. filmbe csöppentem volna. De ide hiába szállt ki Sylvester Stallone, az első kölök jól tökön rúgta és kacagva elszelelt.