• Nincsenek kategóriák


NEUROSIS, Amenra, Ufomammut koncert – 2011. július 19. / Arena, Bécs

Posted by | Egyéb | szombat 27 augusztus 2011 11:54

12 évvel és 3 nagylemezzel később ismét alkalmam volt látni élőben a Neurosist – azt a zenekart, amely lassan fél életem során végigkísér, és egészen biztos, hogy ez továbbra is így marad. Képzeletbeli Top 10 listám egyik legmeghatározóbb bandájáról van tehát szó, ezért előre szólok, hogy erőteljesen elfogult beszámoló olvasható az alábbiakban. De hát ezért vagyunk mi egy fanzine, és nem egy tutit megmondó szaksajtóorgánum.


A Neurosis 1999. októberében járt először és idáig utoljára Magyarországon. Akkor az Almássy téren adott felejthetetlen 50 perces koncertet a Voivod, a Today is the Day (igen, a Mastodon ritmusszekciója még a ma oly közkedvelt bandájuk előtt nálunk járt!) és a házigazda VHK társaságában. Egy meghatározó élmény volt, amely után értelmetlenné váltak számomra a súlyos, kemény, őrlő és hasonló jelzők az egyes zenekarokkal kapcsolatban, hiszen egyértelmű volt, hogy a tanítványok csak árnyékai maradnak a San Francisco-i csapatnak. Azóta egy teljes stílus alakult ki a Neurosis alapú zenéből post-metal néven, amely jelenleg világkörüli hódításának csúcsát éli (vagy talán egy picit azon túl jár), és ugyan vannak kiemelkedő együttesek (hadd ne soroljak neveket), kétségtelen, hogy cikkünk főszereplői mindezek felett állnak, úgy lemezen, mint élőben. És ez a bécsi koncerten is bebizonyosodott…

Az Arenába az olasz Ufomammut koncertjének első harmadára érkeztünk meg. Nem ismertem őket korábban, mások elmondása alapján stoner, pszihedelikus, sludge ötvözetre számítottam, ami nagyjából meg is felelt a valóságnak. Az első, ami a terembe belépve feltűnt, hogy minden nagyon hangosan szólt, még éppen az élvezhetőség határán belül, és hogy erőteljesen röfög a basszusgitár, jó értelemben persze. Érdekes összhangzása volt a csapatnak, konkrét zenekar nem jutott róluk eszembe, ami alapvetően becsülendő. Valamiért végig az járt a fejemben, hogy vajon Olaszországban kikkel szoktak együtt zenélni, és a Zippo jutott eszembe, mint társzenekar, ami valószínűleg így is van.

Nagyjából fél órát láttam belőlük, az alatt váltakoztak elszállósabb témafolyamok és keményebb, konkrétabb riffelgetések, de végig a basszus húzására figyeltem, és így utólag – de csak ebből a szempontból – akár még az Om is beugorhat, persze kevesebb virtuozitással.

Némi – nem túl hosszú – átszerelés után a színpad sötétbe borult és elkezdődött egy sötét vetítés, rendkívül sötét zenei aláfestéssel. Feljött a színpadra 4 fiatalnak tűnő arc (sötét, utcai – értsd póló, farmer – öltözetben), az énekes szemben helyezkedett a dobokkal, azaz háttal a közönségek, és további 35 percig úgy is maradt, avagy mozgott. Közben üvöltött és visított, a zenészek pedig tolták a depresszív apokaliptikus post-metált. Ez volt az Amenra Belgiumból, akiket sokan – baráti körömből is – nagyon vártak, de én egy kicsit túlértékeltnek érzem a zenekart.

Mindent úgy játszottak, ahogy az elvárható ebben a stílusban, hoztak mindenféle világvége klisét, a megszólalás erőteljes volt, az embereknek tetszett, szép számú rajongótáborral bírtak, engem valahogy mégsem ütött meg a produkció. Pedig esetükben ismertem a lemezeket is, de ismét rá kellett jönnöm, hogy nincs új a nap alatt. Minden esetre „hangulatos” volt és éppen elég arra a kb. fél órára.

Aztán jött a Neurosis, és egy szempillantás alatt mindent elmosott. Egy kicsit előreugorva, levonom a végkövetkeztetést: ezek az arcok idővel csak még súlyosabbak lettek, de úgy, hogy zeneileg már nem a legvadabb időszakukat élik. A zenekar történetének ismertesébe és lemezeik elemzésébe most nem megyek bele (az megér egy külön cikket!), de tény, hogy a legkorábbi hardcore-punk időszakot követően a 90es évekbeli lemezeiken (Souls at Zero, Enemy of the Sun, Through Silver in Blood) zenélték meg a nagy világégést, majd szépen fokozatosan (a Times of Grace-től kezdődően), a zenéjükhöz tökéletesen passzoló hangzással (Steve Albini) értek be azzá, ami ma ez a 6 tagú család: a világ egyik legjobb, legkomolyabb és legőszintébb zenéjét játszó egységévé.

Mondtam, hogy elfogult leszek, ahhoz azonban még csak gyakorlott koncertlátogatónak sem szükséges lenni, hogy belássuk, ez az élő produkció a bécsi Arenában bizony nagyon erős volt! Vannak olyan koncertek, amelyek valahol legmélyebben érintenek meg, és nem tudod mivel magyarázni, csak egyszerűen érzed. Sok ilyen volt már életemben, rengeteg élő fellépést láttam már, meg sem tudnám számolni mennyit, és amikor a ”tömegből” néha kiugrik egy-egy, akkor tudod, hogy ezek a pillanatok örökre beleégetik magukat az emlékeidbe, és hogy egyszeriek és megismételhetetlenek. Valahányszor visszagondolsz rájuk, megborzongsz, a hideg futkos a hátadon és feltöltődsz energiával a puszta gondolattól, hogy megélted, a tiéd, és senki sem veheti el. Szinte kezd ijesztően alakulni számomra ez a 2011-es év, a legjobb értelemben, mégis hitetlenkedek; olyan sorozatban jöttek az imént említett élmények, hogy magam sem értem, mivel érdemeltem ki legnagyobb kedvenceim megtekintését: Kyuss, Swans, Primus és végül a Neurosis – ráadásul másodjára! Mind-mind nagyhatású zenekarok, modern korunk zenetörténelemének írói és alakítói, és saját zenei kultúrám meghatározói. Pontosan, megvolt az elvárás bennem a koncerttel kapcsolatban, és szerencsére be is jött!

Egy Locust Starral való kezdés talán minden ős-rajongó álmát felülmúlja, pedig az első hangoktól világos, hogy ennek fele sem tréfa, ezen az estén elszabadul az őserő. Ez a szám nagyon szépen ötvözi a zenekar esszenciáját: benne van az elborultság, a zaj, a riffek, és a fantasztikus hármas vokál, amely úthengerként sodor el. Steve Von Till gitáros baloldalon, Scott Kelly gitáros középen, Dave Edwardson bőgős pedig jobbról köpi a mikrofonba az igéző szavakat, hol felváltva, hol pedig egyszerre. Ennél erősebb kezdést nehezen tudnék elképzelni!

Hátul a doboknál az évek során kissé megemberesedett és beszakállasodott Jason Roeder üti a sokszor törzsi ritmusokon alapuló ütemeket, Noah Landis pedig nemhogy zongorázik, hanem püföli a samplert és a billentyűket. A Neurot család vezére mára egyértelműen a szintén igen nagydarabbá vált Scott, ő énekel a legtöbbet, és többnyire övék a súlyos, metálos riffek. Steve Von Till a kísérletezősebb gitáros, effektekkel játszik, sokszor csak színez, ő finomítja a zenét (ami logikus is, leginkább neki köszönhetően vált a csapat egyre „dallamosabbá” az évek során, illetve ő kezdett először akusztikus szólókarrierbe), Edwardson viszont maradt a nyers erő, a vadállat, a lila hajú punk, aki eszelős pofákat vágva nyúzza négyhúrosát, és időnként veszi át a vokalista szerepét. A feszültséget magasan fenntartották, hiszen a Given to the Rising, és a Times of Grace lemez egyik legbrutálisabb tétele, az End of the Harvest következett, és többször szabályosan olyan érzésem volt, hogy ez a zene él – a hangerő majdnem hátrarepített a basszista elől a harmadik sorból. Csak az A Season in the Sky csendesebb, elszállósabb pillanataiban lehetett fellélegezni egy kicsit, majd bemutattak egy új dalt a készülő, várhatóan jövőre megjelenő nagylemezről: At the Well a címe és kissé szokatlan darabnak tűnik elsőre. Von Till kezd énekelni benne, majd később skótdudás sampling részek csendülnek fel, de a végére természetesen megdörren az egész, és hamisítatlan Neurosis dallá alakul át.

Elhangzott a Belief is, amely szintén egyik kedvencem a 99es lemezről, és anno szintúgy előadták nálunk, csak akkor Edwardson egy moog szintin játszotta a mély basszust, most viszont „hagyományos” módon szólaltak meg. Felemelő érzés volt ismét hallani. Az At the End of the Road intrójának zajait, iszonyú mély, gyomrot és minden egyebet megrezegtető frekvenciáit már annál kevésbé, ezen a ponton éreztem azt, hogy lehet hogy hátrébb kellene állni, mert szét fogok robbanni. Nagyon súlyos volt! Végül a második – samplingről vonósokkal kiegészített – új dal, a Killing Elk alatt választottam a lelátót, többek között abból a célból is, hogy jobban átlássam a háttérben zajló vetítést is. Josh Graham alapvetően más jellegű, kevésbé sokkoló, meghökkentő motívumokkal dolgozik, mint a csapat egykori vizualistája, Pete Inc., de ez csöppet sem baj, a Neurosis világát tökéletesen kiegészíti, sokszor pl. az új lemezek borítóiról ismerős farkas is megjelent.

A koncert megkoronázásaként eljátszották a Through Silver in Blood-ot, amely leírására nemigen találok szavakat. A színpad kiegészült törzsi dobokkal, melyeket a két gitáros vett kezelésbe, és az első hangtól az utolsóig előadták a hipnotikus, közel negyedórás tételt hatalmas katartikus elborulással a végén, amelyben volt minden a gitárgerjesztéstől kezdve, Von Till önkívületi állapotán át (gitárját eldobta, az énekmikrofont pedig a kontrolládához ütögetve üvöltött), a pokol lángjai pedig a háttérben lobogtak.

„Don’t crawl seek his burn of war – When the fallout comes he is fire”.

Megvolt a beteljesülés. Köszönöm az élményt (ismét)!

Setlist: http://www.setlist.fm/setlist/neurosis/2011/arena-vienna-austria-3bd0b89c.html

Killing Elk:


Through Silver in Blood:

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról. TrackBack URI

Bocsánat, de a bejegyzéshez egyelőre nem engedélyezett a hozzászólás.

e-wallet Wordpress Theme