NOMEANSNO, Dereng koncertbeszámoló – 2012.12.05. A38

Amikor pár hónappal ezelőtt kiderült, hogy Nomeansno koncert lesz Budapesten, egy valamiben biztos voltam: ott a helyünk, nem kérdés. Az esemény közeledtével kialakult egy igazi kis rajongótáboros 2 autós kirándulócsoport Szegedről. Én aznap délelőtt még hőemelkedéssel mentem orvoshoz, de hogy ismételjem magam: semmi sem állhatta útját egy újabb örömestnek a kanadai „öregurak” levezénylésében. Így hát ötödik alkalommal is nekiindultam, immár kevés elvárással és csak egy hajszálnyival kisebb izgalommal, mint korábban, de ehhez tényleg az kellett, hogy az elmúlt 10 évben kétszer Bécsben és kétszer a magyar fővárosban is mulassak rájuk, rajtuk, velük. Régi ismerősökkel mentem találkozni, na.

Szinte éppen a Dereng kezdésére érkeztünk meg a hajóra, előtte csak a merch pultot támadtuk le (amivel nagyon elégedett voltam ezúttal, mivel két olyan lemezt is sikerült normális áron beszereznem, ami még hiányzott a gyűjteményemből). A magyar csapatról pontosan annyit tudtam, mint mindenki: az IHM volt gitárosának, Bokros Csabának a zenekara, amelyben a VHKs Mestyán Ádám basszusgitározik. Ez elég referencia volt ahhoz, hogy kíváncsisággal várjam a bulit. Ami erősen indult, majd kissé unalomba csapott át. Összességében annyi bizonyos, hogy a régi IHM gyökerek nagyon erősek, a VHKból viszont nem sok jön át, amivel nincs is baj, nem hinném, hogy ez célja a csapatnak. Szóval zeneileg egy igen húzós, jó témákat váltogató, riffelős és témabontogatós gitármuzsika, amelyben van egy remek dobos is és egy közepesen tehetséges énekes. Leginkább az a gond vele, hogy noha tud énekelni, illetve van hangja, átlagos énektémákat hoz olyan álelvont szövegvilággal, amit a Palika (IHM) sokkal jobban csinál. Abból az emberből valahogy természetesen jön, itt nem volt hihető. Bocs, első alkalommal hallottam és nem ástam bele magam a szövegekbe, de az összhatás szempontjából egy kevésbé egyéni énekkel megáldott csapat koncertjét néztem végig. Viszont bebólogattam számos alkalommal, mert voltak olyan jó gitártémáik. Ja, és a Mestyánt váltó basszusgitáros (néha meg gitáros), kicsoda? Merthogy egy ilyen zenész is szerepelt a koncert nagy részében. Nem volt rossz a koncert, de már vártuk az ősz hajú triót.

Akik, szokás szerint, a legtermészetesebb formájukban jöttek fel a színpadra: John dobos egy vicces hawaii gatyában, gitáros Tommy farmerben és ingben, Rob énekes-basszista pedig melegítőnaciban és nagyméretű piros pólóban, mint aki éppen úgy döntött, hogy a szokásos esti jogging és a vacsi között letol egy koncertet a Dunán a magyaroknak. Legutóbb megjelent remixlemezük nyitódalát (a The River Dedbeat általi átdolgozását) bejátszva kezdték a mókát. Noha én személy szerint nem annyira szeretem azt a négy számos újragondolós lemezt, így izgi induló volt, John ugyanis elkezdte rá ütni az ütemeket, Robi bácsi pedig élőben tolta rá az éneket. Igazi modern live act szemtanúi lehettünk. Aztán persze hangszert ragadtak és lenyomták a dalt eredeti verzióban. Beindult a rock ’n’ roll. Olyannyira, hogy az In Her Eyes alatt már jöttek is a lökések hátulról, jobbról, balról és gyorsan kialakult a valódi „küzdőtér”. Korosztály: 30-40, sőt 50esek. Az öreg – értsd az egykori Fekete Lyukat bejárt – punkok tolták a legkeményebben. A koncert dinamikájára pedig nem lehetett panasz, szépen váltogatták a gyorsabb és a számomra mindig legkedvesebb hosszabb, szépen kibontott témákat a klasszikus Wrongtól kezdve a későbbi lemezekre koncentrálva. Így pl. volt a mindenkit bemozgató The Fall illetve The Tower is, de számomra ezúttal a blues-os, sötét tónusú sejtelmes és hosszú (nem, nem volt unalmas, ne higgyetek másoknak!) The World Wasn’t Built in a Day okozott izgalmat, mivel élőben még nem hallottam korábban. A másik katarzis számomra a Jubilation-be ágyazott, vagy azt váltó Ghosts volt a zseniális témájával, szintén misztikus hangulatával. A The Graveyard Shift pedig mindig is egyik kedvencem lesz, hiszen a No One lemezhez köthető első NMN koncertélményem, ami meghatározó élmény volt 2001-ben. Eljátszottak még pár új számot is, valamint a He Learned How to Bleed-et, zárásként pedig a The End of All Things-et, melynek végére sikerült feljutnia Zsombor barátunk haverjának a színpadra, aki puszival szerette volna meghálálni Robnak az élményt, viszont még éppen idejében letessékelték onnan, de úgy, hogy enyhén ittas zavarában közben sikerült kihúznia Tommy gitárkábelét, így ő pont az utolsó takkra pengette le a búcsúhangot.

Persze a szép számú tömeg ráadás nélkül nem engedte őket sehová, kétszer jöttek vissza és értelemszerűen a Slugs are BurningOh No! Bruno! táncos kettőse nagyot ütött. Rags and Bones viszont nem volt, hiába várták többen, állítólag már évek óta nem része a programnak. Érthető, hogy megunták, a kötelező slágerük volt közel 25 éven át. A hangszeres tudásra, teljesítményre most nem térnék ki, mert felesleges, aki járt már NMN koncerten, vagy látott videót (tele van az internet), annak nem kell magyaráznom. A modern könnyűzenére gyakorolt hatásukról sem értekezek ezúttal, ez minimum egy szakdolgozati téma. Még jó, hogy angol szakon ideje megírnom…

Sajnos, béna módon, nincsenek fotóink, de ahogy kutatom a netet, másnak sem, így kénytelenek vagytok elhinni, hogy ott jártunk. Hogy legközelebb is így lehessen, erőt, egészséget az uraknak még nagyon sokáig!

http://www.nomeanswhatever.com/