OM koncert – két szemszögből (2012.09.18. Dürer kert, Budapest)

Igazán nem volt semmilyen elvárásom a budapesti OM koncert előtt. Ilyen ritkán fordul velem elő, de tényleg nem volt a fejemben semmilyen előrevetülés vagy mércetologatás. A két korábbi lemezt, a God is Good-ot és az Advaitic Songs-ot meghallgattam, vegyes érzelmekkel fejeztem be őket. Vegyes mert, egyszer inkább a meditatív részek tetszettek jobban, utána a gitáros-dobos témák. Bár, azt hiszem, hangsúlyosan inkább azok a számok, ahol a gitár-dob szekció nem nyomta agyon az elszállós részeket.

A koncerten trióban lépett fel a zenekar, kiegészültek egy szintetizátoron és egyéb hangszereken játszó figurával, aki a mantrázásért és egyebekért felelt. Számomra Al Cisneros basszusgitáros-énekes okozta az igazi meglepetést. Eszméletlen jó témákat hozott, és a koncert egy órája alatt végig úgy éreztem, hogy a basszus a helyén van, és nem döngöli földbe a mantrázásokat és a ritualitás felé húzó hangokat. Néha a dobot soknak találtam, de így látva, ahogy Emil Amos dobol, az is nagyon bejött. Nem voltak tehát elvárásaim, azért nem vártam katartikus élményt, szétzúzást, megőrjítést. A koncert egy órája számomra egyfajta utazás volt világok és hangulatok között. Nem igényeltem több erőt, mert sokszor csak vitt magával a zenekar varázslása. Bevallom: nekem koncerten sokkal jobban tetszett az OM, mint lemezen. Sokkal jobban kinyitott világokat és adott plusz bizsergető érzéseket, valahonnan mélyről magamból, mástól, szemből és hátulról!

Legközelebb újra akarom!

komakino

Sokszor (legtöbbször!) elkövetem azt a hibát, hogy nem írom meg a beszámolót egyből a koncertet követő napon, hanem hagyom érni – általában nem szándékosan, hanem így alakul… Aztán kiderülhet, hogy ez nem is akkora baj, általában átértékelődnek bennem a dolgok. Idáig szándékosan nem olvastam el más beszámolókat egyéb zenei portálokon, így kizárom annak lehetőségét, hogy mások véleménye befolyásoljon.

Az OM esetében engem a pesti koncert végén vettek vegyes érzések hatalmukba, nem a lemezeiket hallva, ahogy komakino barátomat. A szinte takkra pontosan 60 perces koncert a Dürer kistermében kapott helyet, amelyben szépszámú tömeg gyűlt össze, pont elég ahhoz, hogy egy teltházas fellépés kerekedjen belőle. Igen ám, de az OM esetében éppen ezzel volt a baj. Engem személy szerint zavart, hogy nem volt személyes terem, amelyben elmerenghettem volna a repetitív témákat hallgatva, hanem állandóan jobbról, balról kellett kukucskálnom, hogy lássak valamit – ez persze legyen az én bajom, mivel nem mentem be idejében, hogy a szokásos első-második sorba helyezkedést megejtsem. Azonban ettől eltekintve is akadtak gondjaim, amik nem passzoltak az esthez. Így pl. a fények. A terem túlságosan világos volt, és a színpad sem burkolózott különösebben misztikus homályba. Pedig az OM zenéje ezt „érdemelné”. Alapvetően nem volt egy olyan színpadkép és atmoszféra, amilyet én a fejemben ehhez a produkcióhoz társítok. Amit Al Cisnerosnak sikerül lemezen átvinni – ti. hogy egy indiai füstölőktől terhes levegőben lebegjünk meditatív állapotban – az élőben megbukik, hiszen csupán egy kvázi szokványos rockzenekar képét mutatja. Mindenki teszi a dolgát: Cisneros simogatja vagy éppen döngeti a basszusgitárt, Emil Amos nagyon finomakat és ízeseket üt, a vendég, Robert Aiki Aubrey Lowe pedig vagy gitáron illetve ütőshangszeren varázsol, vagy félelmetes vokálokat produkál. És mindez zseniális, mégis a produkció elbírna egy kis sejtetést, teatralitást. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak éppen ez tetszik bennünk, hogy egyszerű az egész, és én magam is mindig ezt díjazom egy bandában, de itt most kevés volt. Amennyire különleges zenét talált ki a basszista és ülteti át vízióját stúdióban rögzített hanganyagra, annyival jobban kellene odafigyelnie arra is, hogy ezt a színpadon hogyan jeleníti meg, mert különben túl nagy a távolság. Nem ragozom tovább: a lemezről ismert zene hangulata, a maga lecsupaszított egyszerűségében rejlő, miszticizmussal átitatott monumentalitása nem fedi egymást a megjelent képpel. Ennyi.

De, mint utaltam rá, magával a programmal és a zenészek szaktudásával természetesen semmi gond nem volt, főleg az utóbbi két lemez dalait mutatták be, és a megszólalás is erőteljes volt. Ebbe nem lehet belekötni. A katarzis maradt el. Majd legközelebb, egy nagyobb, sötét teremben…

vader

fotó: Réti Zsolt (köszönjük!)