endhits

Peter Culshaw – Clandestino / Manu Chao nyomában (könyvajánló)

(GABO Kiadó, 2013)

peter_culshaw_clandestinoA Mano Negra tökéletes alternatívának bizonyult, amikor tizenpáréves koromban elkezdtem érdeklődni a punk hozzáállást és zenei kereteket tágabban értelmező európai bandák iránt (lásd skót vonal). Csakúgy, mint a Clash (vagy a késői Joe Strummer lemezek esetében) a gazdagabb hangszerelést, a „világzenei” kitekintést pozitívumként értékeltem, a fúvósok, az ütősök, a furcsa játékhangszerek mellett a Mano Negra-t pedig különösen izgalmassá tette a dalszövegek bábeli zűrzavara is. Tovább fokozta az izgalmakat, hogy – habár a ’90-es évek második felében már nemcsak kazettán, hanem CD-n is hozzájutottam – még mindig igen komoly utánajárást igényelt a sorlemezek beszerzése, plusz az információ hiánya. A keringő legendák, a dél-amerikai turnék, a zenekar tagjainak változatos kulturális és etnikai háttere, a civil ügyek felkarolása, az elesettek támogatása – mind-mind új megvilágításba helyezték az anarchizmusról alkotott elképzeléseimet. A Mano Negra fontos katalizátora volt a zenei világom további kinyílásának és bizonyítéka annak, hogy a zene valódi kapocs a különböző kultúrák között.

Később, szegedi éveim alatt nagyon meglepett, hogy hirtelen a város teljes fiatalsága mennyire odavan Manu Chao-ért, ettől függetlenül a szólólemezek engem is rabul ejtettek. Sőt, nem is csak az első két klasszikus, hanem a későbbiek is. Majd végül koncertre is eljutottam és ott voltam többek között azon a Szigetes fellépésen is, ahol elment az áram a nagyszínpadon és annak környékén. Egy csomó kérdés azonban nyitva maradt, így ez a könyv a legjobbkor került a kezembe.

Peter Culshaw két nagy fejezetben dolgozza fel Manu életét és életművét. Az első rész inkább a korai évekre és a Mano Negra-ra koncentrál, valamint arra, hogy hogyan alakult ki az a tágabb zenei kontextus és gondolkodásmód, ami máig jelen van Manu Chao munkásságában. A második rész pedig a kétezres éveket helyezi fókuszba és fejtegeti a világsztár/világcsavargó párhuzam kérdéseit.

A Manu gyermekkoráról és a párizsi évekről szóló rész különösen izgalmas. Egyrészt nagyon érdekes a korai zenekari próbálkozások leírása, másrészt pedig nagyon sok mindenre magyarázatot ad így utólag a családi háttér megismerése (a szülők származása, életútja, kötődése Dél-Amerikához, a barátság Gabriel García Márquez íróval). A könyv tette helyre bennem azt is, hogy miért van olyan erőteljes utcazene hatása a koncerteken a Radio Bemba (és egyéb más nevek alatt futó) felállásoknak. Mind a Mano Negra lemezekhez, mind a szólólemezek hangulatához-szerkesztettségéhez képest engem mindig zavart a fellépések sematikussága, az egy szuszra előadott dalok száma, a számok leegyszerűsítése, néhány percig tartó megidézése. Mostanra világos a kötődés: Manu egészen fiatal korában évekig játszott a párizsi metróvonalakon, illetve keresztül-kasul végigutcazenélte Dél-Amerikát. Nem mondom, hogy elégedettebb vagyok, de a koncepciót értem.

A ’80-as évek második feléből számtalan érdekes sztori és kultikus figura felbukkan, köztük a Parabellum központi figurája, Schultz is. Manuhoz fűződő barátsága és többszöri említése két okból is aktualitással bír számomra, az egyik, hogy Schultz szeptember közepén meghalt, a másik, hogy nekem volt még szerencsém vele találkozni (bár rettenetes egészségi állapotban volt). Párizs Montreuil negyedében futottunk vele össze, amikor 2013. december végén lejött a PaprikaPaprika koncertjére a Bar des Sports-ba, és hozott egy üveg bort ajándékba Tamásnak.

A Mano Negra története is bővelkedik új információkban, nagyon szimpatikus az a következetesség, ahogy megvalósították elképzeléseiket (gyakran szembehelyezkedve a lemezkiadóval), és hogy milyen gyakran játszottak a francia főváros szegényebb részeiben (nem beszélve a vöröslámpás negyedben lebonyolított Pigalle-turnéról). A dél-amerikai teherhajó turné és a kolumbiai vonatos turné leírása még mindig elképesztő vállalásnak tűnik. Nem véletlen, hogy a tagok egy része örökre a földrész szerelmese lett (annak minden nyűgével, igazságtalanságával és nyomorával együtt), mások pedig feladták és akár a turné közepén kiléptek. Manu-t pedig még jobban megerősítették a tapasztalatok és az utazás megszállottja lett.

Hiába támadják sokan Manu Chao-t, hogy elvei és meggazdagodása nem férnek össze. A könyv alapján számomra továbbra is nagyon hiteles és szimpatikus figura maradt. Vagyonának egy részét folyamatosan fontos célok érdekében ajánlja fel különböző szervezetek javára, másik részéből gyermekét segíti, illetve végeláthatatlan utazásait finanszírozza. Tudatosan él, tudatosan fogyaszt, világkörüli turnéin előfordul, hogy 8 éven át koptatja ugyanazt a pár cipőt. Politikai-társadalmi kérdésekben rendszeresen hallatja a hangját, tettei és szavai abszolút vállalhatók. A siker pedig valóban derült égből villámcsapásként jött – ez a könyvből kiderül. Nagyszerű figura, én mellette állok.

Olvasás közben pedig különösen közel éreztem magamhoz, gondolatai és cselekedetei feltüzeltek és újra előbújt belőlem az elkötelezett pacifista anarchista.