Porch – Walking Boss

self released, 2013

porch_walking_boss_cover Stábunk a minap igencsak megtisztelő felkérést kapott: ha időnk engedi, írjunk pár sort az Egyesült Államokbeli PORCH nevű bandáról, amelyet a Primus korai időszakának meghatározó gitárosa Todd Huth hozott össze még 1994-ben. Todd később feltűnt a Les Claypool-féle Sausage és a Fearless Flying Frog Brigade lemezeken is, bár ennek nyomait nem érdemes keresni a Porch szikárabb-nyersebb világában. A trió basszusgitárosa Christopher Frey a Today Is The Day-ből, a dobos Michael Jacobs pedig a Brookhaven-ből érkezett. Azt hiszem ez így elöljáróban már bőven elég volt ahhoz, hogy örömmel eleget tegyünk a kérésnek.

A PORCH-tól korábban semmit sem hallottam, és úgy tűnik, hogy nem is volt feltétlenül folyamatosan aktív a zenekar az elmúlt 20 évben. Ez mondjuk érthető, hiszen a tagok kétharmada Kaliforniában, egyharmada meg jóval arrébb Tennessee államban él. Ettől függetlenül összeraktak időnként egy-egy nagylemezt, de nekem sajnos eddig mind kimaradt. Így a Walking Boss jelenti számomra az első találkozást és a kapaszkodót.

A 10 számos anyag indie-noise rock-ja abszolút a dicső ’90-es évek gitárzenéjében gyökerezik, de ez a keret nem írja le igazán a számtalan hatást felvonultató számokat. Alapvetően szikár/zajos és hömpölygő/íves gitártémák uralják a lemezt, nyomokban pszichedéliával, post-rock felé hajló elemekkel. A témaváltások és a gitár-basszus hangzások tekintetében is változatos a lemez, sőt még az ének szempontjából is. Időnként öreg pszichedelistákat idéz (mint pld. a Pink Floyd), időnként a grunge hőskorát, aztán van, hogy Lee Ranaldo ugrik be félúton valahol a beszéd és az ének határán, de egy ponton még a Les Claypool fémjelezte pánikba esett rajzfilmfigura orgánum is felbukkan. Nekem azért a kiabálás hiányzik egy kicsit, jól rá tudna erősíteni a zenei alapokra. A Walking Boss hangzásában-hangulatában ott van a Dinosaur Jr., a Shellac és az Unsane, vagy a Young Widows egyszerre, esetleg még a Melvins, vagy a Jargon és néha a Fixtures is, de nem szeretném szorosan egyik bandához sem kötni Todd Huth-ékat, mert nem követik egy az egyben egyik zenekar útját sem.

A lemez egy kellemes, lassan kibontakozó, melankolikus bevezetővel indul (amelybe folyamatosan bekapcsolódik az összes hangszer), és ez a hangulat később is többször felbukkan. Persze ezekből a dallamos részekből rendre át is billenek a zúzásba, vagy még gyakrabban a kíméletlenül sulykoló, belassult témákba. A folyamatos lüktetés azonban még akkor is megmarad, amikor tördelni kezdik a szabályos köröket, és finoman matekozgatni kezdenek. A Walking Boss első felének legjobban sikerült darabjai a nyitó Heart Attack és a megunhatatlan Dickhead. Ez utóbbi, szándékosan és határozottan két darabra bontott számot folyton újra kell hallgatnom. A Shellac szögelését (és gitárhangzását), valamint a Primus abszurditását mixelő Conversation szintén remek kompozíció.

A középső szakaszban a Tourette’s Class okoz kellemes szétcsapott zaj-rock meglepetést, amelyet jól kiegészít a Spider Attack 40 másodperces káosza, ami egy észrevétlen kikacsintás a kortárs szabad improvizációs gitárzene felé (vagy csak egy ottfelejtett részlet a felvétel hangpróbájának szakaszából).

Aztán a zenekar ismét rendezi sorait az album egyik legemocionálisabb témájával, a Dark Corner-rel, amelyben a három zenész játéka különösen hatásosan reflektál egymásra. Majd egy újabb borulás a több lépcsős Bow to the Clown-nal, amely a kezdeti pszichedélia után a végére egészen váratlan fordulatot vesz. A lemezt a ködös 2X4 zárja, a gitárok és a dobok közös bongásával.

Tökre örülök, hogy ezúttal Todd Huth-ot egy számomra teljesen új oldaláról ismerhettem meg! A Walking Boss abszolút ajánlott azoknak a gitárzene rajongóknak, akik bírják, ha egy lemezen arányosan keverednek a morfondírozós és a szétütött témák, és nem ragaszkodnak a klasszikus dalformához és szerkezetekhez.

Rendelés, belehallgatás: http://porch.bandcamp.com/

http://www.porch-noise.com/