endhits

Pozvakowski – Sevenpeopleleft

(2012, Szerzői kiadás)

Gyaníthatóan az idén ez lesz az utolsó lemezkritika tőlem. A győri Pozvakowski lemeze kimaradt a recenziók sorából eddig, amely nélkül nincs évzárás! Pedig most már bevallhatom, hogy jóval a megjelenés előtt hallottam az egész lemezt. Hogy miért nem írtam róla eddig és most pedig igen? Nem tudom igazából megmondani. Gondoltam, talán, mert mindenki meghallgatja úgyis, aki minket olvas, majd mások is írnak recenziót stb… Meg kellett volna tennem, de most pótolom, és a végén a második miértre is pontos választ adok.

Aki ismer bennünket, tudja, hogy a Pozvakowski története nálunk a Sinus-al, majd a Tranzisztorral kezdődött – amelyek előrevetítettek valamit, és amely után egy erős érlelési folyamatot követően jött a méltán nagyközönség sikernek örvendő Microtron 2007-ben. Lehet mondani, hogy jó időben jelent meg, mert Magyarországon akkor robbant a post-rock bomba és egyből megkapta a zenekar is és a lemez is ezt a címkét. Bevallom őszintén, a jelzővel akkor sem értettem egyet, meg ma sem! Számomra egy kísérletezgető, experimentál noise-rock anyag volt, jó adag pszichedéliával és egy fejlődési folyamat lenyomata. Véletlenül sem egy akkor „divatra hangolt” műfaj felé való motoszkálása a zenekarnak. A véletlenek szerencsés vagy szerencsétlen egybeesése? Döntse el mindenki maga, mit gondol a kettő közül melyik, én az utóbbira szavazok. Mindenesetre jó lemez; jó kritikák, filmzeneként való felhasználás és a közönség lelkesedése kísérte az anyagot. Most, öt év és egy EP után, 2012-ben itt van az izgalommal várt új anyag, a Sevenpeopleleft.

Kezdjem el számonként bontani? Nem fogom… Az első hangtól kezdve érződik, hogy itt valami más kezdődik. Nincs kompromisszum és nincs ugyanaz, mint eddig volt. A Pozvakowski húz, lecsap, utaztat, majd újra lecsap. Az első számtól az utolsóig – talán a track8 kivételével – olyan feszkót és energiát generált bennem a lemez, hogy az első hallgatás után azt mondtam: pfffúú bazd meg, és törölgettem az izzadságot a homlokomról. A hangminták annyira szerves részei a daraboknak, hogy az utcán sétálva azt hittem, hogy körülöttem zajlik az esemény. A kiállások, riffek, zajok pedig a nagyvárosi dinamika hangképekbe sűrítése is lehetne a teljes játékidőbe passzírozva. Nem egyszerű meghallgatni egyik szerzeményt sem, de olyat ad, amit kevés bandának sikerül elérnie. Végig úgy éreztem – és úgy érzem, bármikor meghallgatom –, mintha egy húrt húznának, majd engednének bennem. Ez a lemez olyan élményt, feszültséget, és oda figyelve zaj-zenei ötletbörzét ad, amit ebben az évben csak egy lemez tudott így kifacsarni belőlem, az pedig a Swans The Seer-je volt. Totálisan el kell különíteni az előző nagylemezt ettől! Akkor is volt egy hatás, ami 2007-et jelentette a Pozvakowskinak, és most is van egy, ami 2012-t. A zenekar nem állt le, nem kezdett a bevált úton maradni és beleülni a meglévő dolgokba, hanem összedobott hét olyan témát, amiből hallatszik, hogy „na ez van most, ezek vagyunk mi”. Ezt olyan bátorsággal csinálták, ami példaértékű lehetne! Amennyiben más bandák a siker után nem ugyanazon kaptafa mögé ülnének be újra, sokkal izgalmasabb zenekarok lennének itthon és külföldön is. Mi a végeredmény? Egy noise-rock, experimental, industrial, kísérletező, elszálló, tömény izgalomra épülő nehéz anyag. Ami, ha elkap, akkor az előzmények a homályba vesznek és csak ez a 7 szerzemény marad a maga 54 percével!

Ennyi. De miért kellett mégis írnom a lemezről? Nem titok, hogy a zenekarral jó viszonyt ápolunk, de nem ezért. Azért sem, mert ha rosszat írunk, megsértődtek volna, ami – bocs! – engem annyira nem érdekelt volna. Szóval miért is?

Azért, mert ez a lemez az év legizgalmasabb, legeredetibb magyar lemeze! Így a Sinus, a Transistor, Microtron és a Sevenpeopleleft után továbbra is maradok tisztelettel: rajongónak!