• Nincsenek kategóriák


Primus – Green Naugahyde

Posted by | Egyéb | vasárnap 8 január 2012 00:09

(Prawn Song Records, 2011)

12 évig kellett böjtölnünk, de most már nyugodtan dűlhetünk hátra a karosszékben: a Primus nem beszélt a levegőbe, megcsinálta a várva-várt új nagylemezét. Na jó, végülis időközben volt egy EP Animals Should Not Try To Act Like People címmel, válogatás lemez, 2 DVD, egy négy-számos próbatermi demó, sőt tavaly nyáron személyesen is meglátogattak bennünket Les Claypool-ék, szóval nem lehet egy szavunk se. És milyen jól tették, hogy hagyták megérni a dolgot, a felvételről valóban lejön, amit az utóbbi időben annyiszor lenyilatkoztak, hogy végre újra remekül érzik magukat és alkotókedvük ismét csúcsra jár. Persze ennek megvan az ára, Tim Alexander dobos másodszor is kilépett és jött helyére a régi barát Jay Lane. Ez a lépés talán azért is hasznos volt, mert végre pontot tettek a ki a jobb: Tim Alexander vagy Brain Mantia vita végére. Ha már itt tartunk, Jay Lane valahol félúton van két elődje között. Játéka nem annyira bravúros, mint Tim Alexanderé, és nem is teszi olyan szögletessé az összhatást, mint Brain, de nagyon gördülékenyen működik együtt a basszusfutamokkal, és a számok alapjainak jelentős részét meglehetősen sűrűre ritmizálja. Öröm hallgatni és együtt gurulni velük.

A Green Naugahyde igazi felüdülés megannyi Claypool szólómunka után, aki már jó ideje kiutasította maga mellől a gitárt, és sokszor olyan durván beleborult egy-egy témájába, hogy maga is alig talált ki belőle, nemhogy a rendesen megtépázott hallgató. Itt most újra csak dob, basszus és gitár van, könnyedén együtt lüktetve és szépen egymásra építve. A számok nincsenek túljátszva, agyon dzsemmelve, szerencsére ügyeltek az arányokra, így minden szólisztikus rész a befogadhatóság időkeretein belül maradt. A tipikus Les Claypool nyitányt követően nincs kegyelem, sorjáznak a mondókákat és csúfolódókat eszembe juttató darabok (mindjárt a Hennepin Crawler), a menetzenék, a country-elferdítések, a napsütéses mosolygások és a rosszat sejtető borzongások (a Moron TV például olyan durván baljós, hogy ha középtájon nem oldaná fel az a laza matiné-betét, totál beparáznék tőle).

A Primus folyamatosan a korai időszakhoz, a Frizzle Fry-érához való visszatérést sulykolta… hát… azért ez nekem nem jön le ennyire egyértelműen. A Last Salmon Man, az Eternal Consumption Engine vurstlija, az Eyes Of The Squirrel vagy a Salmon Men valóban a ’95 előtti lemezek hangulatából merít, a Tragedy’s A’Comin vagy a Lee Van Cleef azonban simán szerepelhetett volna a Brown Albumon is (előbbi tulajdonképpen a Shake Hands With Beef kisöccse, vagy stílszerűbben idősebb bátyja…).

Les Claypool még mindig tud meglepetéseket okozni, ha nem is feltétlen a basszusgitárjával (bár a Moron TV alapja zseniális), hanem annak hangjával. Szinte számonként máshogy szólal meg a hangszere és hallatszik, hogy rendesen áldozott időt a dalokhoz passzoló karakteres megszólalás kidolgozására. Larry LaLonde sem vesztett azon csodás képességéből, hogy kísérje, kiegészítse és kifacsarja a főnök eszement ötleteit. Emblematikus kontrázásai, videójáték-effekt-szerű maszatolásai és monumetális gitárszólói egyaránt jelen vannak.

A Green Naugahyde album hatalmas előnye, hogy hiába biciklizünk végig rajta a borítón látható figurával együtt, a végére sem fárad el. Sőt, az utolsó két rendes számban akkorát rokkol a Primus, hogy kész. A Hoinfodaman nagyon odacsap, az Extinction Burst bólogatós riffelése pedig először bepörög, majd egy szürreális rock-himnuszban vagy inkább rock-operában ér véget.

A Primus nekem nem okozott csalódást. Végig érdekes, élvezetes és magas színvonalú az új anyag. Ha a következő lemez is ennyire kompakt lesz, simán várok rá újabb 12 évet.

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Bocsánat, de a bejegyzéshez egyelőre nem engedélyezett a hozzászólás.

e-wallet Wordpress Theme