Red Hare – Nites of Midnite

(2013, Dischord / Hellfire)

Red Hare - Nites of Midnite

Nem tudom, vajon létezik-e a szervetlen kémiában olyan folyamat, amely során egy molekula atomokra bomlik, majd a részei más atomokkal újabb molekulákat hoznak létre, hogy aztán azok egy idő után újra felbomoljanak és összeálljanak többé-kevésbé az eredeti molekulává. Tényleg nem tudom, de van alibim, hiszen nem vagyok vegyész. Azonban a zenében mindez teljességgel megtörténhet, és a szóban forgó Red Hare ennek a folyamatnak az egyik ékes példája.

Hogy a párhuzamnál maradjak, az “alapmolekulát” valamikor úgy hívták, hogy Swiz, és két neves “atom” pedig Shawn Brown, és Jason Farrell. Az előbbi a néhány tetováló művész haverjával alapított Jesuseater-ben, az utóbbi először a Bluetip-ben – ahol a jelen cikk témáját képező zenekar ritmusszekciója hozta a dob-basszust –, majd pedig a Washington DC-ből való elköltözése után az egyébként nem kevésbé zseniális Retisonic-ban folytatta tovább a pályafutását. Aztán eltelt vagy húsz év, és az atomok többé-kevésbé újra összekapcsolódtak, és figyelembe véve a manapság divatos újjáalakulási hullámot, a legnagyobb lelki nyugalommal tehették volna mindezt a Swiz égisze alatt is. Szerencsére erről szó sincs, mert ez egy vadonatúj zenekar, aki a nosztalgia langyos lábvizének kényelme helyett újra saját magának kell, hogy kikaparja a gesztenyéjét, de teszi mindezt protéziscsattogtatás nélkül, erős és aktuális dalokkal.

Amellett, hogy maga a zenekar léte is számomra óriási meglepetés, a másik, amin felhúztam a szemöldököm, az egyik kiadó kiléte (a másik Mr. Farrell sajátja), ugyanis hirtelen nem is tudok olyan zenekart mondani a Dischord utóbbi évekbeli kínálatából, akiket nem lengett körül valamiféle dance vagy poszt előtagú címke, azonban a nyolcszámos Nites of Midnite esetében erről szó sincs.

Ha a Retisonic hangulatát cinkos, de rettentő intelligens kissrácokhoz hasonlítom – akik igaz, hogy még vasajtókat lövöldöznek csúzlival unalmukban, de később bizonyosan lelkiismeretes orvosok és ügyvédek lesznek –, a Jesuseatert pedig egy kicsit magába fordult vidéki motoros bandához, akkor a Red Hare talán az előbbi elszántsággal kevert cinkossága felé húz, csak a csúzlit a tégla, a kapukat pedig kormányzati épületek ablakai váltották fel. Jason jellegzetes gitárjátéka, ezer közül megismerhető dallamai, talán nem meglepő módon a legutóbbi zenekarából köszönnek vissza, talán picit keményebben, ami könnyedén épülhet rá Dave Eight és Joe Gorelick húzós, és beton-kemény ritmusalapjaira. Shawn hangja szemernyit sem változott, nem kopott meg az idők során, ugyanolyan nyers, dühös és harapós, mint az első Swiz lemezen. Okos és erős dalok, kicsit karcos hangzás, kicsit karcos ének, remek hozzáállás, számomra ez a tökéletes DC hardcore.

Bár nem szoktam kereszthivatkozást csinálni, de a Spin magazin oldalán a teljes lemez meghallgatható.