Removal interjú (2002)

Posted by vader | Interjúk | kedd 17 január 2012 14:53

“If taking dope goes with a little glamour, I wanna little dope!”

A kanadai trió egy klasszikus rock zenekari felállásban (gitár, basszus, dob) zenélő, intenzív és erőteljes játékot produkáló instrumentális formáció, akikről leginkább a méltán legendás és zseniális Nomeansno kapcsán lehet hallani. És ha már így van, talán érdemes rájuk nagyobb figyelmet szentelni, hiszen arról van szó, hogy a két csapat kedvelt turnétársai egymásnak. 2001-es bécsi koncertjükön ismerkedtem meg velük, majd a zenekar gitárosával, Bill Johnstonnal megállapodtunk egy bemutatkozó email-interjúban, melyből többek között kiderül, milyen sors jut a tengerentúlon a kisebb zenekaroknak, és hogy azok miért is szeretnek annyira Európában játszani.


endhits: Szia Bill, a szokásos első kérdéssel nyitnánk, vagyis a zenekar megalakulásának körülményeiről kérdeznélek.
Bill: A Removal 1997-ben alakult Rob Clark basszista, Ernie Hawkins dobos és Bill Johnston gitáros, vagyis jómagam által. Ezen kívül a felálláshoz tartozik egy sampler is, amit elsősorban Ernie használ, de mindegyikünknek van egy kapcsolója hozzá, hogy a dalokban a megfelelő helyeken aktiválhassuk. A történetről annyit, hogy Rob és én ’88-ban kezdtünk el együtt zenélni, szülővárosunkban, a kanadai Londonban, Ontarióban. Egy speed-metal csapatban játszottunk, amivel felvettünk néhány anyagot és turnéztunk is, de mivel nem igen jutottunk semmire, ’90-ben átköltöztünk Vancouverbe. Én elkezdtem zenélni egy Vancouver-i csapatban, a Chrome Dogs-ban, majd egy amerikai turnénk során többször is érintettük San Franciscót, ahol Ernie-nél aludtunk, így ismerkedtem össze Ernie-vel. Ő ’96-ban költözött Vancouverbe, ahol nyitott egy saját kis stúdiót, és zenekaroknak rögzített anyagot, és hogy minél jobban elsajátíthassa a különböző módszereket, Rob és én gyártottunk egy dalkezdeményt, amit felvettünk különböző mikrofonozási technikákkal és kísérletezgettünk vele. Néhány hét után lett 10 dalunk, mindegyik különbözőféle felvétellel, és úgy gondoltuk, hogy végül is úgy néz ki, összeállt egy albumnyi anyag, talán lehetnénk akár egy zenekar is. Természetesen nem volt semmilyen ének, vagy ilyesmi, és különben is elsődleges szerephez jutott a sampler (így az ének helyett), úgyhogy akkorra már későnek találtuk, hogy énekes után nézzünk, és mivel egyikünk sem vállalta a posztot, végül is lemondtunk róla. Az első bulinkra készen is voltak a CD-k és a pólók, és próbáltuk e mögé bujtatni a „kezdő csapat hozzáállást”, vagyis, hogy „a mélyből feltörni kívánó amatőrök” látszatot csökkentsük és a Removal-t turnéra vihessük, felhasználtuk azokat a kapcsolatainkat, amiket még az előző csapatainkkal szereztünk. Az, hogy képesek vagyunk magunk rögzíteni a lemezeinket, nagyon kedvező és jutalomértékű számunkra, mivel ugyanannyira szeretünk stúdióban lenni, mint élőben játszani, arról nem is beszélve, hogy ez jelentős pénzmegtakarítást von maga után.
endhits: Mi áll a Removal hátterében, milyen elképzelés alapján működtök?
Bill: Az alapvető ötlet a csapat mögött, hogy mellőzzük a sok szarságot, amennyire csak lehetséges. Nem játszunk szólókat, a CD-ink nincsenek kidekorálva nyálas bandafotókkal, nem papolunk semmiről, gyakorlatilag csak tisztán egy riff-központú keményebb zenét játszunk, amely nem túl bonyolult, ugyanakkor nem is primitíven egyszerű. Általában nem szeretünk felvágni, nem szoktuk produkálni magunkat, és a csajozás sem szokásunk a turnén (kivéve talán Ernie-nek, néha)!
endhits: Akkor tehát mi történt az énekesi poszttal?
Bill: Nem nagyon próbáltunk ki énekeseket, de persze megfordult a fejünkben, hogyha esetleg egy újabb Mike Patton-szerű ember bukkanna fel, talán érdekeltek lennénk, de semmiképp sem azért legyen énekesünk, mert a többi zenekarnak is van; tehát kötelező jelleggel. Ehelyett mi csak kölcsönveszünk énekeseket, akiket szeretünk és ismerünk, mint pl. Mr. Wrong-ot (a Nomeansno Rob Wright-ja – a szerk.), Chi Pig-et, Joe Shithead-et (a szintén kanadai, legendás D.O.A. énekese – a szerk.), és rávesszük őket, hogy írjanak szöveget arra a számunkra, amelyik nekik bejön. Van még néhány ötletünk az említetteken kívül, majd meglátjuk, hogy összejönnek-e…
endhits: Tudsz-e hozzátok hasonló, ilyen feszült instrumentális zenét játszó bandáról felétek?
Bill: Nem nagyon jut eszembe igazán hasonló zenekar, egyesek szerint az amerikai Don Caballero, de velük is az egyetlen közös elem az, hogy nekik sincs énekesük és elég kemény a zenéjük. De ezek a bandák mind tele vannak ezzel az őrült jazz-dologgal, kifacsart szólókkal dobálóznak mindenütt, mi pedig nem csak a „zenészek zenéjét” szeretnénk játszani, ha érted, mire gondolok…

endhits: Minek neveznéd a zenéteket, mondjuk punknak, metalnak…

Bill: Ó, a régi nóta: a punk a metal ellen! Nos, miután most éppen a harmincas éveinkben járunk, a ’70-es évek rockján és metálján kezdtünk felnőni, olyan csapatokat hallgatva, mint a Black Sabbath, Deep Purple, Rush, stb, aztán pedig a korai punkra (Sex Pistols, The Clash, Damned, D.O.A.) tértünk át. Akárhogy is, ’84-’87 környékén valójában a Metallica és a Slayer (akik akkor velünk nagyjából egy korúak voltak) csinálta azt, amit mi is szerettünk volna, tudod, mindenféle cécó, nagykiadó nélkül nyomták szívből. Sokat segítettek abban, hogy felismerjük, hogy a hozzánk hasonló átlagos kölykök is képesek számokat írni, lemezt készíteni, és turnéra menni, és ezt is tettük (Rob és én) egészen 1990-ig, amikor mélypontra jutottunk – nagyon mélyre; muszáj volt változtatnunk. Akkor költöztünk Vancouverbe. Teljes környezetváltozásra volt szükségünk. Egyébként, a kérdésre visszatérve, legtöbbször olyan zenekarokkal játszunk együtt, akiket nehéz definiálni, de általában hajlamosak beleesni ebbe a „matek-rock” skatulyába, ami tulajdonképpen annyit tesz, hogy agresszívebb vagy zajosabb zenét játszanak olyan emberek, akik valóban értenek a hangszereikhez. Minket néha jazz-punknak is neveznek a szokatlan (mármint a punkban szokatlan) ritmikánk vagy témaváltásaink miatt. Tökmindegy, legyen!

endhits: Mik a legemlékezetesebb pillanatok a Nomeansno-val közös turnéitokról (hiszen több is volt)?
Bill: Valóban a legnagyobb és legfrekventáltabb turnéink a Nomeansno-val zajlanak, több mint 125 közös bulink volt eddig, és rengeteget segítettek nekünk, még a projectjükkel, a Hanson Brothers-szel is turnéztunk. Rajtuk kívül a rangsorban a következő kedvenc turné-társaink a Choke nevű csapat Edmontonból. Ők egy fiatalabb srácokból álló fantasztikus csapat, akik a legjobb barátaink egyikévé nőtték ki magukat. De játszottunk már együtt néhány bulit az SNFU-val, a Poison ID-val, és még számos bandával, akik sajnos még eddig nem jutottak át Európába.
endhits: Mi a benyomásotok Európáról?
Bill: Számunkra az európai bulik mindig különlegesek több szempontból is. Először is, nyilvánvalóan azért, mert a sör szinte mindenütt lenyűgöző és sok van belőle, na meg a jó kaják! Általános vélemény, hogy az Észak-Amerikából jött csapatokat igen kedvesen fogadják ott. Másodszor, a srácok többsége szemmel láthatólag nyitottabb a különböző zenei stílusokra, és ezáltal nagyobb érdeklődést mutatnak a koncerteken is. Nem igen van meg az a „én csak a Fat Wreck Chords-os (a NOFX-es Fat Mike kiadója – a szerk.) csapatokat szeretem, az össze többi szar”-hozzáállás, mint ami észlehető Amerikában. Ezen kívül az utazás az egyik helyről a másikra sem tart olyan sokáig, mint otthon. Ez sem utolsó szempont. Kanadában gyakran 1000 km-t kell megtennünk két buli helyszíne között, s van rá 1 napunk. Gyakorlatilag a kisbuszban élünk. Általában a hangosítások és a helyi adottságok is jobbak Európában, amihez kapcsolódik, hogy hozzáértő emberek is kezelik őket (különösen Németországban és Svájcban), és közel nem olyan veszélyes a környék, mint sok amerikai városban, ahol a klubok a város legsötétebb részein vannak.

endhits: Miből éltek, zenélésből, vagy emellett csináltok mást is?
Bill: Nem igazán keresünk elegendő pénzt a zenekarból a megéléshez, úgyhogy szociális munkásként dolgozom Vancouver egyik gettó negyedében. Kb. 5000 súlyos-drog fogyasztó, lágyabb drog-élvező, prosti és egy rakás AIDS-beteg között vagyok ott. Mondanom sem kell, örülök, amikor leléphetek évente 5 hónapra turnézni a zenekarral. 11 évnyi ottani folyamatos munka után az az évi 5 hónap maga a megváltás! Lehetséges lenne a zenélésből megélni, különösen, ha Amerikában tudnánk többet játszani, mert ott a dollár másfélszer többet ér, mint Kanadában, és jól váltanak, de mindegy, mert az további plusz két vagy több hónap turnézást vonna maga után, hogy megkeressük a plusz bevételt. Végül is eljuthatnánk erre a szintre, de egyelőre rendben van ez így, hogy néha dolgozni kell.
endhits: Szerinted miért van az, hogy mindig tömegek követik a divatot (adott esetben zenei értelemben), az igazán egyéni ízlésűek pedig kisebbségben maradnak? Van erre válasz, vagy megoldás?
Bill: Ez is egy régi nagy kérdés az újról a trendek ellen. Nos, mit lehet róla mondani… Az emberi természet egy bizonyos napirendet diktál, amit a többség követ. Amikor kicsik vagyunk, mind szeretnénk beilleszkedni, és nem akarunk különbözni a másiktól. A gyerekek többségének mind ugyanolyan cipője, ruhája kell, hogy legyen, ugyanazok a videojátékaik stb., mint a barátaiknak, mivel a fiatalok egyéniségének kialakulásában fontos szerepet játszanak a kortársak, és hozzásegítik őket a csoportba való beilleszkedésben. Ez addig van így, amíg nem telítődünk a sok reklámmal, médiával – általában a 20-as éveink közepére – és ekkor kezdjük el érezni, hogy jó az, ha különbözünk másoktól, sőt, határozottan fontosnak érezzük, hogy mások legyünk, és elkezdünk őszinte döntéseket hozni a magunk érdekében, mások akaratát és igényeit figyelmen kívül hagyva. Azonban egyeseknél ez soha sem történik meg. Másodszor, a hatalmas szórakoztatóipar a marketingterveivel azért létezik, hogy az aktuális trendeket kiszipolyozza, kisajtolja belőlük a lehető legtöbb pénzt, így amikor egy kezdeti jó ötlet ismertté válik, máris el van temetve, mert egy árusítható termékké válik. Szóval az emberek azt hiszik, hogy egy király világban élnek, de amint ez a folyamat bekövetkezik, máris nem annyira király, és továbblépnek a következő dologra. És mindez manapság olyan gyorsan történhet a modern technológiák segítségével, hogy az emberek ilyen dolgokra irányuló figyelmének időtartamát szinte másodpercekben lehet mérni. Ezenkívül, olyan érzésünk lehet, mintha már minden megtörtént volna, és csak körbe-körbe haladnánk, mivel szabad átjárást kapunk mindenkihez, mindenhova, bármikor és állandóan. Szóval, ha bárki előjön valamilyen új ötlettel, mindig lesz valaki, aki azt mondja, hogy: ’Ó, igen, ez pont olyan, mint a blablabla, amit az interneten láttam.’ És akkor hirtelen a király ötlet elveszti az értékét, és másolattá válik. Minek erőlködni? Állj be közéjük!
endhits: Mit gondolsz arról a kifejezésről, hogy „zeneipar”? Szerinted a zenét iparként kell kezelni?
Bill: A zeneipar egy túlságosan sokoldalú egész, amelyről mindenkinek más a véleménye, hogy vajon művészetként vagy iparként kell-e kezelni. A tény az, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól, tehát mindkettő. És a művészet behódolása a pénznek és presztízsnek nem egy új találmány a nap alatt! Charles Dickenst is megfizették szavanként a könyveiért, amiket aztán a London Times-ban publikáltak. Ezek után kérdéses, hogy miért 1000 oldalasak a könyvei? És mégis, talán nem jók? Ki a megmondhatója annak, hogy egy srác, aki szereti a Spice Girls-t, hibát követ el azzal, hogy őket kedveli, hiszen számára a zeneipar egy tökéletes valami, mivel csak az azonnali kielégülést keresi egy szám vagy egy csapat által. Ez csak a hozzád és hozzám hasonló embereket izgatja – talán túlságosan is. Mindenki másnak ez egy pillanatig tartó biztonságos őrület, buli, de ennél nincs mélyebb jelentősége. Egy egyszeri élvezetre kitalált dolog, amit aztán el kell dobni. Engem nem izgat, hogyha egy új TV-sorozat kezdődik, aztán meg abbamarad 3 epizód után, mert nem vagyok része ennek az iparnak, de lefogadom, hogy vannak arcok, akik káromkodnak, meg kézzel mutogatnak, felidegeskednek ez az egész hálózat miatt, amely az emberi intelligencia legalacsonyabb fokán állókkal vállal cinkosságot, meg az átlagemberrel, akiről úgy gondolja, hogy túl buta ahhoz, hogy önálló gondolatai legyenek. Én is ilyen vagyok, és mivel a TV igen keveset jelent nekem, a véleményük sem érdekel. Nekem más dolgok miatt kell aggódnom (mint pl. a lemezkiadók… akik az emberi intelligencia legalacsonyabb fokán állókkal vállalnak cinkosságot, meg az átlagemberrel, akiről úgy gondolják, hogy túl buta ahhoz, hogy önálló gondolatai legyenek!). Alapvetően – a dolgot a gyökerétől nézve – azt gondolom, hogy ha valamit az alkotás öröméért alkotnak meg, vagy ha úgy érzed, hogy meg kell alkotni (legyen az bármi), vagy csak egyszerűen szórakozásból teszed, AZ művészet. Ez nem jelenti azt, hogy nem kerülhet piaci forgalomba, nem árusíthatják, mint egy terméket, de a létrehozása a meghatározó. Másrészt, ha valamit élvezet és mindenféle kötődés nélkül hozunk létre, azért, hogy portékaként eladjuk, az tényleg csak áru, nem művészet. Valaki, aki ül az irodában, telefonokra válaszol, és borítékokat bélyegez fel, az nem hoz létre műalkotást, de ha mindezt úgy teszi, hogy közben egy pálcikaembert rajzol a borítékra – aki mondjuk a főnökét ábrázolja – egy puskacsővel a seggében, az alkot. Az, hogy kifejezünk valamit, amit nem lehet egyszerűen leírni, ám önmagában értékes dolog, sőt, magán kívül is elégedettséget tud nyújtani, nem lehet más, mint művészi.

endhits: Más téma. Úgy tudom, a Removal-en kívül projecteztek is…
Bill: Tényleg teljesen más téma… (nevet) Valóban van egy projectünk, a Shitty’s, amivel kiadtunk egy #2 című CD-t, és most nyomtunk végig egy kanadai turnét a Hanson Brothers-szel közösen. Ebben a bandában Rob dobol, Ernie gitározik, én énekelek, és Craig Bougie bőgőzik, aki a Nomeansno keverőse immáron 17 éve. Szigorúan csak a sörért és a buliért csináljuk, és szerencsére mindkettőből jut elég! Úgyhogy egészségetekre!

http://www.wix.com/crazytrain69/removeall
http://www.myspace.com/removeallmusic

No comments yet.

RSS feed for comments on this post.

Sorry, the comment form is closed at this time.

e-wallet Wordpress Theme