Sabot interjú (2000)

Aktuális koncertek: lásd itt.

…avagy két fapapucs beszélget

1987-ben anyazenekaruk, a San Francisco-i Forethought feloszlása után a csapat két legkreatívabb tagja – a ritmusszekció – úgy döntött, hogy tovább folytatja. Eredetileg egy klasszikus felállású zenekarban gondolkodtak, ám nem az lett belőle. Hilary Binder (dobos) és Chris Rankin (basszusgitáros), két különleges ember, akiket ambícióik, kalandvágyuk, tehetségük Európába hajtott, hogy aztán Csehországban letelepedjenek, és egy foglaltházat működtessenek az általuk létrehozott CESTA kulturális központ keretein belül. Emellett SABOT nevű egyedi formációjukkal igen nagy elismerést sikerült kivívniuk underground körökben, szerte a világon, ami köszönhető annak is, hogy kétszer beutazták kis planétánkat, persze nem teljesen vernei módra, inkább annak keleti felét preferálták. Szóval Nyugat-Európától, a Közel-Keleten át, legutóbb Kínáig jutottak, mely útjuknak a Silk Road Tour elnevezést adták. Természetesen Magyarországon is jártak már több ízben, ‘91-ben rögzítve lett koncertjük a Tilos az Á-ban, ami aztán Forbidden címmel, kislemez formájában látott napvilágot, ‘97-ben a Szigeten léptek fel, tavalyi turnéjuk során érintették Miskolcot, Egert, Budapestet, idén pedig az utóbbi két város mellett Szegedre is ellátogattak. Megragadtuk ezt a kiváló alkalmat, és a Rock-Tárban lezajlott fergeteges és jó zajos (ami egyébként a hely viszonyait figyelembe véve eleve adott volt) koncertjük után, leültünk beszélgetni a két rendkívül barátságos zenésszel. A röpke, vidám hangulatban eltelt 20 perc alatt sok minden szóba került, még a Tisza is…

endhits: Sikerült körülnéznetek a városban is egy kicsit?

Chris Rankin: Igen, persze, sokfelé jártunk…

Hilary Binder: Megnéztük az egyetemet, a könyvtárat, a parkokat, a folyót… ami igaz, hogy most mérgezett, sajnos…

endhits: Á, szóval ismeritek a helyzetet!

H.B.: Természetesen, hiszen ez az utóbbi idők fő ökológiai katasztrófája.

Ch.R.: Nem lehet figyelmen kívül hagyni, ez az egyik legnagyobb katasztrófa Csernobil óta. Talán még annál is nagyobb! Ha tekintetbe vesszük, hogy mennyi ember fertőződik meg és állat pusztul el, és hogy közel nem csak Szegeden van így… szóval hatalmas. Tényleg, mi a helyzet a szegedi ivóvízzel? Az is rossz?

endhits: Nem, szerencsére az nem a folyóból jön. De Neked egyébként sem kell aggódnod… látom sört iszol! (mosoly)

H.B.: Háát, a sörben is van víz! (nevet)

endhits: OK, térjünk a tárgyra: Hogy sikerült a tegnap esti bulitok?

Ch.R.: Nem léptünk fel…

H.B.: Nem játszottunk Budapesten, lemondták a bulit, ui. a Tilos Kávézóban kellett volna fellépnünk, de azt hiszem úgy 2 héttel ezelőtt a Tilos-csapatnak problémái akadtak, a Tilos Rádiótól el is vették a frekvenciát… Hallottatok erről? (Persze, tényleg így történt, nagy botrány is lett belőle – a szerk.) Szóval túl nagy stressz érte őket, elvesztették a kávézót is és a rádiót is egyszerre, így nem volt lehetőségünk ott játszani. Megpróbáltuk, de már túl késő volt.

endhits: De az azt megelőző este, vagyis tegnapelőtt felléptetek az egri Más Klubban, és végre megismerhettétek Misit is (ti. a Más Klub vezetőjét – a szerk.)… Mert úgy olvastam a naplótokban, hogy utoljára, amikor ott jártatok, beteg volt és nem tudott lenézni a bulira.

H.B.: Igen, így van, de az az érdekes, hogy ő azt mondta nekem, hogy akkor ott volt, csak épp egy órával a koncert előtt, és el kellet mennie mire mi sorra kerültünk. Egyébként egy nagyon rendes srác.

endhits: És milyen volt maga a buli?

H.B.: Jó volt, meglehetősen kisszámú közönséggel ugyan, talán 30 emberrel, nem tudom biztosan. Éppen egy másik koncert is zajlott velünk párhuzamosan, talán azért… De ezzel együtt jó volt, úgy értem, én azt szeretem, ha az embereknek tetszik a zene. Lehet az nagy tömeg, kis tömeg, ha érdekli őket az, amit csinálunk, részemről OK.

endhits: Áruljátok el, honnan ez a különös zenekarnév és mit jelent? Egyáltalán, hogy kell ejteni?

H.B.: [sabo:]-nak (ami kb. a magyar “szabó”-nak felel meg – a szerk.), és eredetileg francia szó.

Ch.R.: A “fapapucs” szóból  ered valójában. Az ipari forradalom elején a munkások hordtak fapapucsot Angliában. Elégedetlenek voltak a gyári munkához szükséges feltételekkel és tiltakozni kezdtek – levették a cipőiket, és a gépekre dobálták őket, hogy megrongálják azokat (a Ludd tábornok-féle gépromboló mozgalomról van itt szó – a szerk.). Az újságírók találóan szabotázsnak nevezték ezt el, így tehát a ’Sabotage’ szó töve a Sabot.

endhits: És ez adta az ötletet, hogy így nevezzétek el a zenekart?

H.B.: Igazából először, még az első évben, amikor a zenekar megalapításával foglalkoztunk, még mielőtt duóvá formálódtunk volna, sok különböző emberrel dolgoztunk együtt San Franciscóban. Egyikük egy író volt, Peter Plate, aki akkoriban dalszövegeket írt nekünk és ő mesélte ezt a történetet, mi pedig átgondoltuk a dolgot, és eldöntöttük, hogy akkor ez lesz a zenekar neve. Szóval az ötlet valójában Petertől származik.

endhits: Mit jelent számotokra az, hogy egy ilyen zenekarban játszhattok?

H.B.: Ez maga az élet! Mindent, szeretetet, szenvedélyt…

endhits: …igen, igen, de hogy felléphettek emberek előtt, maga az előadás mit jelent?

Ch.R.: Ez egy nagyon érzelmeken alapuló zenekar, minden számot mi magunk írunk, csak két emberről szól az egész. És nagyon nehéz csak két embernek zenét írnia, szóval az sül ki, hogy maga az írás is nagyon emocionális, és nagyon is… szóval minden számunk az életünkről szól, az emberekről, akikkel találkozunk, megismerkedünk, és tele van szeretettel, gyűlölettel meg ilyesmikkel… Tehát nagyon erőteljes és érzelmeken alapuló. Ráadásul, mivel instrumentális, nem fejezzük ki magunkat szövegek által is, valahogy még emocionálisabb, legalábbis számomra.

endhits: Nem szeretnétek egy énekest is bevenni?

H.B.: A zenének önálló nyelve van. Nagyon sokféle zene van a világon, és lehet, hogy ezt csak én látom így, de a mi zenénk és ahogy megírjuk, az olyan, mint egy beszélgetés, egy beszélgetés Chris és köztem.

endhits: Ezt hogy érted?

H.B.: Amikor élőben játszunk, mindig valamiféle visszajelzést várunk az emberektől, hogy vajon észreveszik-e ezt a beszélgetést. Mint ahogy most én is beszélek hozzád, és te hallgatod amit mondok, majd te mondasz valamit, én átgondolom amit hallottam, és válaszolok. Ez tkp. inkább egy dialógus, az előadás valójában a dialógusról szól. Ezt úgy vettem észre, mint amit már elkezdtem mondani: ha látom, hogy az emberek veszik az adást, akkor még többet akarok nekik megmutatni, mondani. De ha úgy tűnik, hogy nem értik meg az érzéseinket, nem tudnak bekapcsolódni a beszélgetésbe, nem igazán tudok nekik mit mondani.

endhits: Tehát ez egy dialógus két ember között.

H.B.: Nos, mi úgy írjuk a számokat, amikor bent vagyunk a próbahelyen vagy a stúdióban, mint két ember közötti dialógust, koncerteken azonban a közönség elé tárjuk ezt a beszélgetést, és nyitva hagyjuk mindenki előtt.

endhits: Hogyhogy nincs gitárosotok?

H.B.: Nincs rá szükségünk.

Ch.R.: Igenis van gitárosunk! (nevet) (Chris ekkor kihúzza magát, gondolván, hogy bezzeg a basszus is gitár! – a szerk.) Tudod, megpróbáltuk jó néhány évvel ezelőtt, de azok az emberek, akikkel mi szívesen dolgoztunk volna, túl elfoglaltak voltak mással. Azok pedig, akik velünk szerettek volna együttműködni, ilyen-olyan okból nem igazán váltak be, úgyhogy eldöntöttük, hogy duót alapítunk.”

H.B.: Azt hiszem, az egész úgy kezdődött, mint egy kísérlet, állandóan kerestük azt, akivel együtt zenélhetnénk, és addigra már számokat is írtunk, hogy megtudjuk mutatni a zenei elképzeléseinket. Egy bizonyos ponton túljutva rájöttünk, hogy így is megvan a saját értékünk, és belegondoltunk: tudunk mi egy csapat lenni gitáros és énekes nélkül, lehet- e ez egy zenekar? De hát miért is ne, mint ahogy egyszemélyes zenekarok is léteznek! Azt hiszem az nagyon kicsinyes gondolkodásra vall, hogy egy zenekarban minél több hangszernek kell lennie. A zenélés az érzésekről szól igazán, nem igaz? A zenei stílusról, az energia-szintről, nagyon sok minden másról, mintsem, hogy hányféle hangszer alkotja a bandát. Szóval úgy döntöttünk, hogy ha már számokat írunk, csinálunk egy lemezt is, és nézzük meg mit szólnak hozzá az emberek: tetszik-e nekik, értik-e amit mondani akarunk… Úgyhogy megcsináltuk a lemezt (Surface Tension) és a reakció pont az ellenkezője volt, mint amit vártunk: ‘Ó, végre egy zenekar gitár nélkül! Túl sok gitárzene van, olyan megkönnyebbülés hallani valami új zenét, amiben nincs gitár!’ Tudod, ez volt a válasz, és valóban nagyon sok gitárzene van odakint a világon, rengeteg, számtalan!

endhits: Miért költöztetek át San Franciscóból a Cseh Köztársaságba?

H.B.: Hogy beindítsuk a CESTA-t.

Ch.R.: A CESTA egy projektum, amit a Cseh Köztársaságban működtetünk és a Cultural Exchange Station in Tabor rövidítése. Ez egy nemzetközi szervezet, aminek az elsődleges feladata nyári művészfesztiválok megszervezése, de természetesen évközben is foglalkozunk hasonló dolgokkal: műhelymunkákkal, színházzal kapcsolatos munkákkal, koncertszervezéssel és segítjük az embereket összekötni más szervezetekkel.

endhits: Sikerült megtanulnotok a nyelvet?

Ch.R.: Igen, persze nem felsőfokon, valószínűleg sohasem fogok perfekt beszélni csehül. (nevet)

H.B.: Azért mégiscsak 7 éve élünk már ott…

endhits: Milyen volt a San Francisco-i underground zenei élet, mielőtt elköltöztetek  és milyen szerintetek a mai?

H.B.: Az az igazság, hogy SF-ban egy alternatív színházszerűséget vezettünk, és rengeteg helyi zenekart ismertünk és segítettünk, szóval számunkra meglehetősen aktívnak tűnt. Volt ez a klubbunk, ami igazából egy raktárhelységnek felelt meg, és itt nagyon sok zenekar megfordult. Igen erőteljes és zenekarokban gazdag volt az akkori mozgalom, de ez nem csak SF-ra igaz, hanem az Államok többi részére is, és azt hiszem, hogy ez még ma is így van.

endhits: Figyelemmel kíséritek-e még az Amerikából érkező zenéket, zenei hullámokat?

H.B.: Nem igazán, néha. De annyi amerikai zene szól a rádióban, hogy ki sem lehet kerülni.

Ch.R.: Még erről az underground dologról csak annyit, hogy SF egy nagyon jó példa arra, hogy rengeteg klubja van, könnyen megnézhetnél akár 50 koncertet is esténként a hét összes napján, az év bármely hetében. Rengeteg zenész megy oda a világ minden tájáról játszani, élni, zenét írni. De felmerül a kérdés, hogy mi is az underground? Pl. az, hogy egyesek illegális bárakban, kocsmákban kezdték, mára meg talán valamilyen komolyabb helyeken léphetnek fel…

endhits: Kiket hallgattatok akkoriban, pl. Nomeansno-t?

Ch.R.: Én személy szerint az akkori és ottani barátaim zenéit hallgattam. A Nomeansno is egyike volt ezeknek, ők egy fantasztikus banda, turnéztunk is együtt velük.

endhits: Rengeteget utaztok szerte a világban, és egy nagyon intenzív, feszültséggel teli életet éltek. Miben gyökeredzik ez a kiapadhatatlan erő és lelkesedés immár 10 éve?

H.B.: Ez igazából csak ihletettség kérdése. Szeretem amit csinálok, és amikor reggelente felébredek, úgy érzem, még többet akarok belőle. Ez egy ilyen személyes dolog. Nem is tudom, azt hiszem az emberek örülnek az életnek és hogy problémákat oldanak meg, és ezzel én is így vagyok. Ez segít továbblépni a következő pontra, és abban, hogy felülkerekedjek a problémákon. Ha ezt észben tartod és a szívedbe zárod, elegendő energiád lesz mindenre. Szeretek utazni, új emberekkel találkozni, zenélni.

Ch.R.: A turnézás egy jó lehetőség arra, hogy emberekkel ismerkedjünk meg, és különösen akkor érdekes, ha nem beszélünk egy nyelvet. Elmegyünk egy helyre, ott zenélünk, az emberek pedig megismernek bennünket, megértenek rólunk valamit. Olyan ez, mint egy ajándék, amit átnyújthatunk a közönségnek.

endhits: Honnan jött az ötlet a Silk Road Tour-hoz, vagyis, hogy körbeutazzátok az egész Távol-Keletet? (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak azt, mert először bejárták Európa nyugati részét is, majd úgy haladtak a mesés Kelet felé, egészen Kínáig – a szerk.)

Ch.R.: Gyakorlatilag én voltam elsősorban beindulva arra, hogy elmenjünk Kínába. Amikor másodszor akartunk Oroszországban koncertezni, lehetetlen volt összehozni a bulikat, és akkor az ottani ismerőseink adták az ötletet, hogy menjünk helyette Kínába, de szárazföldön, ne csak úgy átrepüljünk oda. Eldöntöttük, hogy összeszedünk egy kis csapatot és megcsináljuk.

H.B.: Az motivát bennünket, hogy a világ más részén is megismerhetünk zenészeket, de emelett fő indokként ott volt a CESTA is, mint egy nemzetközi szervezet, melynek célja különféle szokásokkal, hagyományokkal rendelkező emberek összeismertetése. Szóval több mint egy cél lebegett a szemünk előtt ezen a túrnén: ott voltunk Sabotként, meg Chris, Hilary és a többiek a CESTA képviselőiként. Ez mind együtt egy kicsit összetettnek, komplikáltnak tűnt, de jó okunk volt rá megcsinálni.

endhits: Ha össze kellene hasonlítanotok a keleti kultúrákat az európaival vagy az amerikaival, mit mondanál a legnagyobb különbségnek közöttük?

Ch.R.: Hú, ez egy kibaszott nagy… úgy értem hatalmas kérdés. (nevet) Kicsit zavarba ejtő átfogóan teljes kultúrákról beszélni, szűkítsük le a témát inkább csak a zenére. Pl. Kínában  a zeneírás teljesen másképp zajlik, mint Nyugaton. Igaz, a 4/4-es ütem az ottani pop zenékben is 4/4, ellenben az ázsiai hagyományos népzene lényegesen különböző. Több különböző középhangból és ritmusból tevődik össze.  Elsősorban az a különbség, hogy a hagyományos keleti zene olyan megnyújtott, és fáradt hatású, nyúlós, mint pl. Pakisztánban vagy Indiában ott van a szitár és az efféle hangszerek, melyek olyan nyúlt(hangú) hangszerek. És ugyanez igaz a török és a kínai zenére is. Egy rendkívül izgalmas kalandot jelentett ez számunkra, valami teljesen mást, ezért is mentünk oda.

endhits: Valójában nem olyan volt ez, mint két kultúra frontális összeütközése, amelyben Ti képviseltétek a nyugati kultúrát,  szemben az ottani mélyen vallásos keletivel ?

H.B.: De igen, de hát pontosan ez az, amit a CESTA által is csinálunk – kultúrák kicserélődése, stb.

Ch.R.: Azt hiszem a ‘kultúrák ütközése’ egész jól hangzik…

H.B.: Néha ütközés, néha kicserélődés az, amikor odamész és megnézed miféle emberek élnek ott. Szerintem mindenkinek van előre valamilyen elképzelése arról, hogy milyenek a kínai emberek, de egyedül akkor tudod meg biztosan, ha odamész és magad megtapasztalod.

endhits: Hatással voltak rátok azok az emberek?

H.B.: Teljes mértékben.

Ch.R.: Minden egyes élmény hatással van ránk, és ez egy különösen nagy élmény volt.

endhits: Szerintetek nyitottabbak-e a kínaik manapság, mint voltak évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt?

H.B.: Nem tudok semmit a kínaiakról évszázadokkal ezelőttről, mivel nem éltem még akkor, és senkivel sem találkoztam, aki akkor élt volna, szóval nem tudom megmondani. Nem is akarom összehasonlítani, mert az egy semmin alapuló általánosítás lenne, ami pedig nem fair. Arról a kevés kínairól beszélhetek, akikkel megismerkedtünk az út során, és ez minden.

Ch.R.: Alapvetően mindenki, akivel csak találkoztunk és együtt dolgoztunk, nagyon rendes volt, rendkívül segítőkész és barátságos…

H.B.: …odaadó, melegszívű…

Ch.R.: Soha sem engedték, hogy fizessünk az étteremben. Nagy viták voltak, mindig ragaszkodtak hozzá, hogy ők állják a számlát.

endhits: Tetszett nekik a zenétek?

H.B.: Igen, de a Saboton kívül másféle zenét is játszottunk, más zenészekkel közösen improvizáltunk, és együttműködtünk művészekkel, festőkkel, színészekkel, videoklip-készítő filmesekkel is. A turné nagy része abból állt, hogy különböző művészekkel közösen léptünk fel, improvizáltunk, egy nyelvként használva a művészetet. Szóval voltak Sabot koncertek, és egyéb performancek azokkal, akikkel megismerkedtünk.

endhits: Mi volt a legfurcsább vagy legvadabb élményetek a Silk Road Tour során?

Ch.R.: Az egyik legfurcsább koncertélményünk az volt, amikor sikerült kapcsolatba kerülnünk az ottani Mariott Hotel szórakoztató részlegének menedzserével… Szóval felhívtuk és elmondtuk neki, hogy mi egy zenekar vagyunk, éppen turnézunk, e mellett vezetünk egy kulturális csereprogramot is, és szeretnénk játszani a Marriott Hotelben. Ő pedig beleegyezett, mondván, ‘Ó, szóval ti egy zenekar vagytok…bla-bla-bla…’ Úgyhogy véletlenül megengedték nekünk, hogy ott fellépjünk. Aztán amikor megjelentünk egy csomó fiatal népzenésszel karöltve, és szóval, úgy néztünk ki, mint pont az ellentéte azoknak, akik egy ilyen hotelben szoktak megszállni. És amikor beléptünk a szállodába, jó néhány ilyen gazdag pakisztáni zenésszel találtuk magunkat szembe, akik bent ültek, és a szivarjukat szívták és köpködték szanaszét a melléktermékét, meg a fiatalok, gyerekek, akik általában hűsölni járnak be, amíg ki nem dobják őket, szóval ezekkel volt tele a helység… Aztán megjöttünk a többi  zenésszel, és ekkor már a menedzser tényleg elkezdett félni. (nevet) Aztán amikor belecsaptunk a zenélésbe, szinte abban a pillanatban, úgy értem, még egy percet sem játszottunk, az összes ilyen menedzser-féle felugrott, hogy: ‘Nem, nem , nem! Állj! Csendesen, halkítsák le, állj!’ De mi csak udvariasan feléjük bólintottunk és folytattuk a koncertet. Ez egy tényleg érdekes, hihetetlen élmény volt, de valamilyen szinten egy szabotázs is a Marriott Hotelben!!! (nevet)

endhits: Ismertek magyar zenekarokat?

Ch.R.: Persze, természetesen, pl. Persona Non Grata, vagy Trottel, Másfél, Kampec Dolores, Tudósok, VHK…

endhits: Milyennek találod a magyarokat?

H.B.: Nagyon rendesek, kedvesek.

endhits: Tudnál mondani valamit magyarul?

H.B.: Valamit magyarul? Húha… Tilos! (nevet)

Diszkográfia:

Surface Tension 1989

Pam Kray 1991

Forbidden (élőben a Tilos Az Á-ban) 7’’ EP 1991

Not To Stop (live in Gdanszk) 1992

Vice Versa 1994

Live at El Paso 1995

Somehow I Don’t Think So… 1996

Go There Do That 1998

120 Months [Remixes] 2000

Once Upon a Mind 2001

Mission Superstition 2003

Doing It Ourselves [D.I.O.] 2005

Further Conversations 2008 (lemezismertetőnk itt olvasható)

www.cesta.cz

www.myspace.com/sabotband

Az interjú megjelent a VOL.10 fanzine 10. számában, 2000 szeptemberében.

A fotók Szegeden a Garaboncziásban készültek 2009-ben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.