Selenites – Animaltar

(2011)

Ismét visszatérünk a francia frontra, mert most ott találtam valami újabb izgalmat. A zenekar a franciaországi Toulouse-ban alakult 2009-ben. A csapat tagjai: Greg Buffier – gitár, Jean-Patrick Richard – basszusgitár, Maël Pretet – dobok, Michel Balitran – ének, Alexandre Berenguer –gitár.

A tavaly év végén megjelent Animaltar a csapat második teljes nagylemeze, ami hat, rövidnek nem mondható, és két rövidebb dalt tartalmaz. E mondat után jön a fejvakarás, hogy akkor ez mi is lehet… Amennyiben hosszú nóta, akkor valami post-rock cucc, ha rövid, akkor meg kizárásos alapon valamilyen -core lesz. A hatodik, Ich Hasse című számra igaz is, hogy az utóbbi, post-hardcore-os cucc, a Des pluess de griffes-re pedig egy akusztikusabb szerzemény.

No, de nézzük a hat főcsapást! Az első és az utolsó szám a két leghosszabb szerzemény, mintegy keretbe foglalva az egész albumot. Az elsőben (I am the One) felvonultatnak mindent, ami később is jellemző lesz. Nagyon súlyos, riffelős zúzás, üvöltő énekkel, és a post-rockra jellemző elszállással. Az utolsó (Who Can Live Forever) pedig egy méltó lezárás, némi pszichedéliával és igencsak lassú, súlyos gitár-odacsapásokkal. A köztes nóták legfőképp egyszerű, de hatásos dob és basszustémákra épülnek, amit meg a gitárosok művelnek, egyszerűen szépséges! No, nem a tekerés az oka, hanem a post-rock, post-hardcore vegyítésén alapuló gitártémákkal való operálás. Elég kemény az egész cucc, engem végig örvényszerűen húztak a fő témák, a zene meg, mint egy komótosan, de erősen áramló folyó megy előre szinte minden dalban. Ahol a gitárosok nekilendülnek, ott olyan elszállós részeket pakolnak be, hogy csak hátradől az ember és várja a mindent lehúzó gitárörvényeket. Egyébként többszöri hallgatásra olyan frankó kis apró zörejeket, zajokat és húzós ötleteket vettem észre, hogy a fülembe ragasztották a lejátszómat. Akkor itt emelem ki a kedvencemet, a Du Lebst-et a dúrós basszusával, az elszállós gitárjával, a végén a visszafogottabb énekével, majd üvöltésével és „szőnyeg-gitározásával”. Olyan bandák ugrottak be az alapokról, mint a The Jesus Lizard, Unsane, de ez nem azt jelenti, hogy ezek klónja lenne a banda, mert szigorúan csak a ritmus szekcióról beszélek. A post-rock vonal felé húzásból meg, az Isis vagy a Rosetta, jó, oké tudom ezek nem klasszikus tiszta post-rock bandák. Főleg, mert ebben a stílusban vannak azért más elég unalmas zenekarok is már, hozzám viszont ezek állnak közel, márpedig az Animaltar sem igazán post-rock felé húz, ettől jó. Természetesen, az ezt követő dalokban is főszerepet játszanak az elszállós gitártémák, de nem engedi a basszus és a dob abba az irányba elmenni a szerzeményeket. A korábban említett Des pluess kilóg a sorból, de a többitől olyat kapunk, hogy csalódni tuti nem fogtok benne. Mindenképpen hallgassa meg, akinek a két stílus összekapcsolása és a súlyosabb, „disznó-állat” zúzás, üvöltés bejön. Frankó lesz!

Íme: http://www.antiheroes-collective.com/artists/selenites