Shoot the Singers – A Good Singer is Dead Singer

(Impure Muzik 2012)

Az elmúlt időszakban több olyan lemezt hallgattam, amiről az tudatosult bennem a játékidő végére, hogy nem bánnám, ha fizikai formátumban is birtokolnám. A trió felállásban működő francia Shoot the Singers is ide tartozik. Sok infóm nincs a zenekarról, a tagság: Mike – gitárok, „olcsó”(?) hangok, Ben – gitárok és José dobok felállásban pakolta össze ezt az igen érdekes című 12 számos lemezanyagot.

A digitális formához mellékelt borító nekem nagyon bejött, igaz fogalmam nem volt, hogy mire is számítsak, még a weboldalon feltüntetett stílusmegjelölés sem hozott lázba. Az első rövid bevezető Not Yet a noise-rock stílusjegyeit hordozta – nekem leginkább a The Jesus Lizard felé húzott, amely hatását egyébként több számban véltem felfedezni. Nem kellett megijedni, mert nem telepedik rá a számokra az utánérzés. A cheap voices, amit az énekre megjegyeztek, szerintem nem annyira áll, mert ott, ahol kell, igen is rendben van, de tényleg nincs túlzásba véve. A gitározás nagy része a dalokban emlékeztet a ’90-es évek noise zenekarainak hangzására, de azért ez igencsak XXI. századi adaptáció. Én egyébként véltem ki hallani egy kis ’80-as éveket is, remélem, nem sértem meg a srácokat, de a Crime and City Solution, és a Pixies is beugrott valamiért. Némely dalban, mint pl. a The Mirror-ben, a koszos blues gitártorzításhoz hasonló hangzás is nagyon bejött. Nem tudom már eldönteni, hogy az énekes vagy az ének nélküli számok tetszenek, de egy biztos: az énekest semmiképpen sem kell lelőni! A gitározásra visszatérve, kifejezetten érdekesek a kiállásaival, a karcos torzításival, illetve a főtéma mellé pakolt bontásokkal és a post-rock felé húzó hangulataival. Mondjuk nekem inkább azért, mégis csak a ’90-es évek noise vonala tűnik erősebbnek a hangzásban. Számomra az igazi meglepetés mégis inkább az, hogy a lemez második fele tetszik sokkal jobban. A hatodik track, a Be Quiet nekem úgy tűnik, lezárja az igazi noiseozást. Aztán jött a kedvencem, a Tiger Grandma a gitár kellemes súlyozásával és a háttérből előjövő finom témájával, hogy a refrénben mindkét gitár hozta a „bólogatni” valót. Az ének kifejezetten kedvemre való, utaztató. Ezután jön a Several Wrong Turns, ami a kezdeti melankólia után átcsapott egy zajos, karcos őrületbe. Igaz, közben is érződik, hogy ez nem marad majd annyiban, és a végén bele is csapnak a húrokba. A következő Ashtray egyfajta blues-os közjáték vagy stílusgyakorlat, majd ismét egy érdekes dal, a Captain in Sleeping jön, szintén felépítve a végére egy igaz zajos, vastag rock and roll témává érve, jó kis pszichedelikus rock-gitározással kísérve. Szerintem a legsúlyosabb dal a Just More, ami már tényleg a The Jesus Lizard felé húz, de a vége a pitch shifternek és a torzítónak köszönhetően olyan súlyos zajszőnyeget engedett rám, hogy csak figyeltem következik-e még valami. Nem következett, de a dob és a másik gitár szépen kivezette a kezdeti dalformát. A végét pedig szépen lezárják a lemezt a disszonáns gitárokra épülő Opaline-al.

A fura nevű és fura lemezcímmel rendelkező zenekar anyaga igazán izgalmasra sikeredett. Érződik, hogy egy saját koncepció, saját érzés, hangzás- és hatásvilág terméke. A lényeg: jól sikerült! Örülök, hogy meghallgathattam. A legjobbakat nekik, várom a következő adagot!

Belehallgatás: http://soundcloud.com/shootthesingers

https://www.facebook.com/shootthesingers

Tiger Grandma akusztik: