Shrinebuilder (USA), Torn From Earth

2010. november 17. Dürer kert, Budapest

Amikor tavaly ilyenkor először szóba került, hogy az amerikai Shrinebuilder Európa-turnéra indul, egyből úrrá lett rajtam az izgalom, és tervezni kezdtem a szokásos éves bécsi kirándulást, később viszont – év elején – már Magyarország is szerepelt a tervek között, így aztán ültő helyemben ugrottam egyet örömömben. Izland kimondhatatlan nevű vulkánja (erről egy End Hits stáb-közeli videó itt) azonban keresztülhúzta sok utazó zenekar számítását, így pl. Jarboe mellett a Shrinebuilder csapata is kénytelen volt félbeszakítani turnéját, azaz későbbi időpontra halasztani. Így lett a tavaszi látogatásból őszi, és így lett a várakozásból egy felfokozott hangulattal teli koncert a Dürer kertben, egész szép számú közönség előtt.

A tagság és az eddigi egyetlen lemez ismeretében nagyjából borítékolható volt, hogy a zenekar élő teljesítménye nem hagy semmi kívánni valót maga után, hiszen istenségek összefogásáról van szó. Scott Kelly a Neurosis énekes-gitárosa, Dale Crover a Melvins dobosa, Scott Wino a doom-stoner színtér legendás alapbandáinak (Saint Vitus, The Obsessed, Spirit Caravan, stb) énekes-gitárosa, valamint Al Cisneros a hírhedt Sleepből és jelenleg az Omból hozta magával minden tudását és legjobb témáit ebbe a szupercsapatba, amely számomra minden idők egyik legizgalmasabb zenei találkozását eredményezte. Adott tehát négy olyan zenész közös produkciója, amely anyazenekaraival mindig újító volt és sohasem tért le a megkezdett útról – értelemszerűen, ahhoz, hogy ezt kihagyjam, egy magyar tűzhányónak kellett volna lávát köpnie.

Viszonylag korán érkeztünk társaimmal, így a kapunyitás előtt még volt idő a litván-magyar meccsbe is beletekinteni a bárnál, na nem mintha erre bármelyikünk is kíváncsi volt, de jobb híján mások is ezt tették. Beengedést követően a meglehetősen drága merch standnál fájdítottuk szívünket (manapság már nem veszek 4 rugóért CD-t, bocs, bezzeg bakelit nem volt), majd szépen lassan kezdetét vette a hangoskodás.

Azt est vendége a budapesti Torn From Earth volt, akikről már a beállás alatt is kiderült, hogy súlyosak lesznek. Nem hallottam őket korábban, így kellemes meglepetésként ért, hogy itthon is van az Isis / Cult of Luna vonalon mozgó zenéknek képviselője. Merthogy kellemesen csilingelős post-rock zenekar egyre több, de ilyen hardcore-os üvöltésekkel és mélyre hangolt, lassan kibontakozó doom/sludge témákkal építkező (beugrik még az Eyehategod neve) csapat még nem sok. A pesti ötös pedig igen komolyan játszotta az egyébként sok külföldi banda sablonjaiból építkező, jól összerakott muzsikát, és nem is volt ezzel semmi baj az égvilágon, csak ugye, hallottunk már ilyet. Érdekes info, hogy az énekes srác állítólag nem rajong különösebben az említett zenekarok által kialakított stílusért, sokkal inkább egy HC arc, tetkókkal és Minor Threat pólóban, mégis ügyesen megtalálta helyét ebben a zenében. Mondjuk nem is játszott főszerepet, az inkább a két gitárosé volt, balról egy hölgyé, jobból egy úré, akik hosszú instrumentális tételeket sem féltek bontogatni a közel 10 perces számok alatt. Élvezetes volt, de mondom, még egy kis egyéniség beleférne, illetve egy magabiztosabb kiállás is, vagyis a közönséggel való kommunikáció fejlesztése, nem pedig a haverokkal való csevegés a színpadról, amitől egy kicsit amatőr, próbatermi jelleget ölt a produkció. De ezeket leszámítva kalap emel, és szép felvezetése volt a várva várt főzenekarnak.

Negyed tízkor feljött a színpadra Mr. Crover, majd Al, Wino és végül beállt elém Scott Kelly, és belevágtak a Pyramid of the Moonba. Egyből hidegrázás és kielégülés, hiszen napok óta pont ez a dal ment a fejemben, előző este a rádióműsorban is ezt toltuk. 11 évbe telt, mire ismét zenélni láthattam ezt az urat ott felettem, de Dale-t a Melvins miatt több alkalommal is, Wino-t pedig az egykori gödöllői Spirit Caravan koncertnek köszönhetően régi kedves ismerősként köszöntöttem magamban. Legelöl állva a hangzás nem állt egyből össze, az ének halk volt, pláne, hogy ezt a dalt Kelly kezdi énekelni, meglehetősen csendesen, a hangszerek viszont erőteljesen, mondhatni méltóságteljesen dörrentek meg. Lényegében a Shrinebuilder szerzemények többsége duettekből áll – itt a vokált félúton Cisneros veszi át, és a zene egyben átvált egy Om-szerűen repetitív meditációba. Élőben ezt a részt hosszan elhúzva, nagyjából dupla annyi ideig játszották, amitől még inkább olyan érzésem volt, hogy egy repülőgéppel való fel- és elszállásra váltottunk jegyet. Az utazás – mely során felülnézetből tekinthettünk le a különböző misztikus, régmúlt korokból fennmaradt szentélyekre (értsd ’shrine’) – pedig merülésekben, emelkedésekben és széllökésekben egyaránt gazdag volt. A koncert első felében sorra követték egymást a lemez dalai, így pl. a The Architect, melyből a már említett Om-os basszusorientált búgásból könnyedén átcsúsztunk a Blind For All to See-be, hogy jól végigsuhanjunk az égen a Nap irányába tartva. Itt érdekes momentum volt, amikor egyszer csak Scott Kelly-t hallhattuk szólózni, ő ugyanis ilyet is tud, annak ellenére, hogy a Neurosisban nincs rá szükség. Az urak mindannyian nagy átéléssel zenéltek, érezhető volt, hogy tényleg benne vannak abban, amit csinálnak. Scott sokszor csukott szemmel utazott, Al görnyedt háttal mintegy ráhajolt a hangokra, melyeket hangszeréből kisimogatott, Wino a színpad túloldalán veszett bele a számos gitár effektje által keltett hangorkánba, Dale pedig rutinszerűen hozta a Melvinsből oly jól ismert stílusos dobolását a szokatlan ritmusképletekkel, az egyetlen hatalmas felső tammal és a még nagyobb cinekkel ellátott felszerelésén. Főszerephez is jutott, amikor a Credence Clearwater Revival Effigy című besúlyosított feldolgozását énekelte. Volt még két új szerzemény is, a két részes Nagas, valamint a We Let the Hell Come, amelyek ügyesen illeszkedtek a programba, egyenes folytatásai a Shrinebuilder történetnek. A mondhatni keretes szerkezetű koncert a Solar Benediction-nel végződött, azaz a lemez első tételével, amely egyben a leglendületesebb is. Így amikor Crover elkezdte a dob témát, majd belépett a gitár és Wino éneke, a tömeg együtt mozdult előre, egy részeg fiatalember pedig annyira lelkes volt, hogy felmászott a színpadra, amit Kelly egy seggberúgással intézett el – a srác nagyot repült lefelé, pont mellettem. A végén még a torzítókat kínozva zajoltak egy nagyot és végül levonultak. Hiányérzet nem maradt bennem, egy ráadásszámmal már csak elrontani lehetett volna ezt a kerek egész 90 percet. Aki pedig esetleg az anyazenekaroktól vár volna dalt, az szimplán naiv volt.

Ezután várakoztunk még a színpadnál, hátha sikerül pár szót váltanunk a zenészekkel, majd negyed órával később lejött Al és Wino, akik aztán a bárban csevegtek a rajongókkal, fotózkodtak, dedikáltak. Természetesen ezt mi sem hagytuk ki, szerencsénkre, mert közben megkértük a hosszú hajú doom legendát, hogy próbálja kicsalni Scott Kelly-t is, aki hamarosan a már elfüggönyözött színpadi résznél fogadott is bennünket. Közvetlen, barátságos és meglehetősen szerény fickó, csakúgy, mint 11 évvel korábbi találkozásunkkor volt. Felidéztük az akkori fellépést, és az azt követő beszélgetést, dedikáltattunk, fotóztunk, rajongtunk, na. Elmondta, hogy már íródik az új Shrinebuilder nagylemez, 2011-ben mindenképpen várható, valamint dolgoznak az új Neurosis albumon is, ami viszont nagy valószínűséggel 2012-re fog teljességgel összeállni. Kérdésünkre, miszerint várható-e bármi irányváltás a Neurosis zenéjében, csak hamiskásan mosolyogva annyit mondott, hogy meglátjuk mi sül ki belőle…

Hát mi türelmesen kivárjuk, és ahogy azt megírtuk Steve Von Till kapcsán is, most már tényleg csak egy újabb Neurosis koncert hiányzik nálunk. Erre Kelly annyit reagált, hogy nagyon szeretnének visszatérni hozzánk és ismét zenélni a VHK-val a jövőben, ami viszont biztos, hogy februárban szólóestet ad Budapesten, úgyhogy ott ismét találkozhatunk a szakállas mesterrel. Úgy legyen!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.