• Nincsenek kategóriák


The Cure – Reflections LA 23.11.2011

Posted by | Egyéb | szerda 1 február 2012 20:02

Azt hiszem a The Cure tényleg az a zenekar, amit nem kell bemutatni. Valamilyen ismerete mindenkinek van róluk, még ha nem is kedveli őket az olvasó. Robert Smith csapatával régóta barátságban vagyok, annak ellenére, hogy az újabb dolgaikat nem is ismerem annyira. Számomra egy nagyon fontos zenekar, mert 13 évesen az első igazi kedvenceim voltak, és vannak olyan lemezeik, amelyek a megunhatatlan kategóriába tartoznak nálam.
A Reflections sem véletlenül került a lejátszómba. A lemez egy 2011-es koncert teljes anyaga, ami még nem is lenne érdekes, mert egy aktívan koncertező zenekarról van szó. A fontossága számomra abban rejlik, hogy sikerült egy olyan setlistet összepakolni, amely alapján nem volt kérdéses, hogy végig hallgatom-e vagy sem. Ezen a felvételen elődlegesen a Three Imaginary Boys, a Seventeen Seconds és Faith dalai hangzanak el sorrendben. Gondolom, nem lepek meg vele senkit, hogy ezek a kedvenc lemezeim közzé tartoznak tőlük, no de azért még gyorsan ide írom a Pornography-t, meg a zseniális Disintegration is.
Szóval akkor a tartalomról kicsit bővebben. A felvétel első fele a Three Imaginary Boys teljes anyaga. Nagyon tetszik, ahogy szól, bár vannak olyan dalok, mint a Grinding Halt, Foxy Lady vagy az Object, ami túl tiszta nekem ebben a megszólalásban, hiányzik belőle az a bájos amatőrizmus. Ettől függetlenül nagyon érdekes így jól megszólalva 30 év távlatában. Az Another Way sokkal borongósabb lett az éteribb gitártémája miatt, mint az eredeti felvételen. Ezt követi a Seventeen Seconds teljes anyaga, ami tökéletes, igaz erről a lemezről a mai napig játszanak rendületlenül számokat. A címadó dal tetszett a legjobban a háttérszintijével és azzal, amilyen minőségben elhangzik. Igazi beborulás az egész, és ez a blokk is nagyon rendben van. Fokozva a dolgokat, a következő rész a zseniális Faith lemez, amelyet az utolsó hangig szeretek a mai napig. A három lemez megszólalása nagyobb részt nagyon tetszik, de van, hogy ez a nagyon jó hangzás elveszi a dalok árnyékait. Élvezni viszont azért élveztem, mert a basszus és a dob annyira együtt van, annyira domináns, hogy húzott tovább magával, a gitár is ott szól, ahol kell – a profizmus az egész keverésről elmondható. Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy koncertanyag!
Ezután ezt sikerült tovább fokozni némi ritkasággal: nevezetesen a b-oldalas cuccokkal, mint a World War, a Plastic Passion, Descent vagy a Charlotte Sometimes kislemezének b-oldalas számával, a Splintered in Her Head-del; természetesen benyomva közéjük a Killing an Arab-ot, a Boys Don’t Cry-t és egyéb csemegéket a régiek közül. Az utolsó három nóta egy előre kacsintás az 1983-as Japanese Whispers három slágerére a Let’s Go to Bed, amit a The Walk követ és a The Love Cats, ami igen vicces a játékos zongoratémájával és a zenekar bohóckodásával.
Bátran ajánlom mindenkinek ezt a nem rövid koncertínyencséget – főleg azoknak, akik a The Cure első időszakát kedvelik. Lesz olyan néha, ahol szeretnénk, ha az eredeti lemezfelvétel szólalna meg, de a ritmusszekció, az ének és a gitár hangzása mégis feledhetetlenné teszi a hallgatásra szánt időt. Persze a legfontosabb: ezek a dalok egymást váltva… Szóval bátran!
Tipp: Nem sok erőveszítéssel egy The Cure koncert-blogról leszedhető.

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Bocsánat, de a bejegyzéshez egyelőre nem engedélyezett a hozzászólás.

e-wallet Wordpress Theme