The Evens – The Odds

(2012, Dischord Records)

The-Evens - The Odds

Töredelmesen be kell vallanom, hogy New York ide, Camden Town oda, számomra a punk alfája és omegája Washington DC. A hangzás, az ötletek, az etika, az hogy már az első hangnál érződik, hogy ezek a zenekarok mennyire egymásra épültek – akár még egy Black Keys vagy Q and Not U lemezt hallgatva is. Nem mondom, hogy mindez csak Ian MacKaye érdeme (sőt!), de tevékenyen közrejátszott abban, hogy a Dischord vagy egyáltalán a DC hardcore oda kerüljön a képzeletbeli punk hierarchia előkelő helyére. Tegyük hozzá, jogosan.

MacKaye úr egy érdekes és inspiráló figura. Számomra legalábbis azért, mert élő példája annak, hogyan lehet újra és újra megújulni anélkül, hogy szembeköpnénk magunkat. Aki képes arra, hogy elhagyja a kényelmes nyájat, azért mert szűkös már neki a tér, az mindenre képes. Gondolok itt elsősorban persze az Embrace-re, vagy akár még a Fugazira is, de utalhatna akár a szóban forgó zenekarra is, hiszen a kultikus négyes után a The Evens legalább akkora megrökönyödést okozhatott (különösen az első életjelként szolgáló Vowel Movement című videoklipp), amin a Fugazi, de különösen a Minor Threat rajongók foghatták a fejüket, és állíthattak fel diagnózisokat MacKaye úr elmeállapotát illetően.

A The Evens-szel való első találkozásomkor (az első címnélküli lemezükről van szó), a fentiek ismeretében, én is néztem nagyokat. Mert az talán még rendben is van, hogy valaki szereti annyira a barátnőjét, – Amy Farina, aki tegyük hozzá azért nem kisebb zenekarokban dobolt, mint a Warmers vagy a Ted Leo and the Pharmacists –, hogy csak beadja a derekát és kiadnak egy poplemezt… De hol érdekel ez engem? Meg az egész, – bár ezt inkább a második lemez tükrében mondom –, nem rossz, de nem nagyon vezetett sehova. Aztán csak beért ez is nálam, valamikor a második, a Get Evens lemezzel egy időben, és az öklömet harapdálva hallgattam a fura dallamokat, hogy hogyan lehet valami ennyire fantasztikus. Nem hiába, a kedvencekért meg kell küzdeni ugyebár. Aztán hat év csend, amit egyszer egy kamu halálhír, egyszer pedig az az esemény tört meg, hogy őket is elérte az, ami általában a legtöbb embert egyszer utoléri: szülők lettek. És végül 2012. november végén megjelent a The Evens The Odds című lemeze.

Kíváncsi voltam, mi változott az első lemez óta, ezért szándékosan végighallgattam egymás után a címnélkülit és a The Odds-t is. A két legszembetűnőbb számomra Amyhez kötődik. Határozottabbnak és sokkal ügyesebbnek tűnnek a dobtémái. Talán még a keverés is az ő malmára hajtja a vizet, kicsit hangsúlyosabb emiatt. A másik észrevehető dolog, talán, hogy sokkal többet énekel egyedül, vagy legalábbis most nem az az érzésem, hogy Ian barátnője vokálozik, hanem Amy Farina énekel. Megáll ő a saját lábán is, és nekem ez kifejezetten tetszik. A bariton gitárnak még most is jellegzetesen furcsa, kellemes, de nem egykönnyen megjegyezhető dallamok jutottak. A három közül talán ezen a lemezen érzem leginkább azt, hogy ők is ugyanabból a fészekből származnak, mint ami az elődöket is melengette, persze ez inkább csak amolyan cinkos összekacsintás a hallgatóval, hiszen mégiscsak részben annak az agynak, fülnek és kéznek a munkája, akik ott szorgoskodtak például a The Argument születésénél is. Annak ellenére, hogy az előző lemezek nyomvonalát követi, valahogy már sokkal jobban kitaposott az a bizonyos ösvény, és emiatt a dalok is jobbak. A lemezt hallgatva – ami minden kétséget kizáróan a legjobb a három közül – simán elhiszem, hogy ezt a 13 dalt fülig érő szájjal vette fel egy család, a Dischord-ház pincéjében, néhány tétlen, unatkozó szombat és vasárnap délelőttön.

Nem tudom, hogy valaha látni fogom-e élőben a Fugazit, abban biztos vagyok, hogy a Minor Threat-et már nem – és ez így is van jól, hiszen mindent a maga idejében kell látni –, de lehet, hogy én már egy The Evens koncerttel is kiegyeznék. Hiszen mindent a maga idejében kell látni.