The Shanks – Surfing The Lexicon

(2013, Phratry Records)

the_shanks_surfing_the_lexiconKomakino barátom igencsak meglepett ezzel a lemezzel! Tudja, hogy én érdeklődöm a duó felállású bandák iránt (főleg, akik basszus-dob kombinációban gondolkodnak), és hogy ahhoz is hozzászoktam már, hogy ezek a zenekarok általában elég absztrakt ötleteket valósítanak meg (mivel a nem konvencionális termésből válogatok).

Szóval, amikor először ültem le meghallgatni a The Shanks új anyagát, már rutinosan fel voltam készülve a darálásra, matekozásra, elsőre nehezen követhető megoldásokra. A kanadai duó erre homlokegyenest mással állt elő, mégis nagyon megszerettem őket.

A The Shanks számai alapvetően ének és dalszöveg központúak, ráadásul mindkét tagnak tök jó orgánuma van és nagyon patent, amikor együtt, egymást kiegészítve énekelnek. Valódi dalokat írnak (a szó hagyományos, rockzenei értelmében), frankó refrénekkel, vissza-visszaköszönő témákkal. A lemez számai egyszerű, dinamikus dobalapokra és masszív riffekre épülnek. A basszusgitáros ugyanis szinte folyamatosan komplett akkordokat játszik, és a hangzás elképesztően vastag (pedig nem nagyon hallani plusz hangszeres kiegészítést, esetleg néha befigyel egy minimális boogie-zongora). A hatást természetesen a torzító és egyéb, koszos effektek segítségével érik el. Kompakt számok gyors egymás utánban, 10 darab, az összes nagyjából 3 perc körüli. Nincs mellébeszélés és töltelék, csak nyers r’n’r kőkemény blues-rock alapokon. Se nem Ramones, se nem Jon Spencer Blues Explosion, se nem Dead Boys, de mégis benne van mind. Az egész Surfing The Lexicon lemeznek olyan hangulata van, mintha egy középiskolás tini filmsorozat soundtrack-je lenne és ezt most a lehető legpozitívabb értelemben gondolom. Nekem abszolút a Szívtipró gimi életérzés ugrott be róla (amit mi hitetlenkedve-irigykedve néztünk anno), vagy ha már az előbb szóba jött a Ramones, akkor Rock’n’Roll High School.

Ha a nyitó számnál még nem vágtam hanyatt magam, a középtempós When We Come már teljesen meggyőzött. Aztán jönnek sorban a bólogatós-ugrálós, kiváló refrénekkel operáló számok, a Touch Me és a Miss Virginia. A lemez számomra a csúcspontját az Out Of Your Mouth-nál éri el, pedig ez nem is r’n’r, hanem inkább ballada. Egyrészt a nosztalgia miatt bírom nagyon ezt a dalt (a basszusalap nagyon emlékeztet egy régi Kinopuskin számra), másrészt pedig középtájon van benne egy hatalmas téma, egy refrén-variáns – ami sajnos soha többet nem tér vissza. Aztán vissza a megkezdett irányhoz és nincs megállás. A vége felé még egy nagy dobás a Get Cut Tonight.

És amikor azt hittem, hogy a The Shanks ennél több meglepetést már nem tud okozni, jött a bónusz. El nem tudtam képzelni, hogy hogy nézhet ki ez a két pofa, de az biztos, hogy erre nem számítottam. Hatalmasak! Nézzétek-hallgassátok!