Tudom, mit tettél tavaly februárban: KAYO DOT (USA) koncerten jártál.

A 2011-es év nem csak lemezekben, de izgalmas koncertekben is rendkívül gazdag volt. Ebben a sorozatban visszatekintek a számomra legkiemelkedőbb zenei eseményekre havi bontásban, és ahol tudom, egy-egy fotóval is illusztrálom. Sajnálom, hogy nem sikerült egyből a koncert után beszámolnom róluk (egy kivételével), így most kénytelen vagyok az emlékeimre hagyatkozni, de szerencsére mindegyik eléggé meghatározó volt a maga nemében, nehéz lesz őket feledni!

2011. február:

Kayo Dot, Tartar Lamb 2, Jeremiah Cymerman (USA) – Garaboncziás, Szeged

Az év első komoly eseményét meglehetősen nagy várakozás előzte meg a közönség részéről, ami engem lepett meg a legjobban. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, mibe is vágtam bele, amikor megegyeztem a koncert leszervezéséről. Az első híreket követően kiderült, hogy a manapság Brooklyn-i illetőségű Kayo Dot-nak komoly követői vannak kis hazánkban. Ez ahhoz képest volt nagy döbbent számomra, hogy azt hittem, többé-kevésbé képben vagyok a kortárs súlyosabb (nem feltétlenül kizárólag rock) zenekarokkal kapcsolatban, de róluk mindössze hallomásból tudtam, és csak akkor figyeltem fel a csapatra jobban, amikor komakino barátom megírta a Coyote lemezükről a recenziót.

Különösen vonzó volt, hogy a csapat egy pakkban utazott Jeremiah Cymerman szaxofonos „avantgárdistával” és a Tartar Lamb 2-vel – ami persze poén, hiszen ez lényegében nagy átfedéssel a Kayo Dot tagok projektje Cymermannel kiegészülve. Aztán még arra is ráébredtem: Toby Driver zenekarvezetőt az előző év egyik legnagyobb koncertjén láttam is már élőben a Secret Chiefs 3 basszistájaként Temesváron… Nagyon vártam tehát a nagy napot! Röviden előrevetítve a dolgot: szép számú közönség, némi technikai malőr, elejében kicsit távolságtartó, majd fokozatosan megenyhülő zenészek, és hosszú órákon át tartó (egész-estés) baromi nehéz zene, 3 különböző formáció előadásában.

Ha szabad ilyet mondanom – márpedig miért is ne, hiszen nekem vannak személyes élményeim vele – az este „primadonnája” Jeremiah Cymerman volt, a New York-i művészvilág fiatal és kétségkívül tehetséges előadója, aki egy-két jellel kifejezte a helyszínnel és/vagy technikai felszereltséggel kapcsolatos aggályait, végül a vele készült interjúban beígért 30 perc helyett letolt egy 10 perces keményen avant-kompozíciót keverővel, effektekkel és szaxofonnal. Nem volt hosszú, de annál súlyosabb! Hipnotikus volt – nekem bejött. Az úriember pedig nem éli a punkot, de ki hibáztathatja ezért…

A Tartar Lamb 2 Toby Driver-t, a Kayo fúvósait és Cymerman-t fedte, akik fél órás előadásukkal már előrevetítették a fő zenekar zenei világát. Itt jegyezném meg, hogy sokan várták Mia Matsumiya hegedűs-billyentyűs hölgyet a csapattal, ő azonban – állítólag szakmai okokból – távol maradt az európai turnéról. A Lamb2 esetében már előkerültek a kottatartók is és konkrétan egy modern komolyzenei esemény zajlott le. Meg sem kísérelem körülírni, az viszont biztos, hogy ilyen zenei produkciót idáig soha sem hallott a szegedi közönség. Ezzel pedig át is vezetném magam a Kayo Dotra, merthogy olyat sem!

A koncert nagy része az akkor új Coyote albumra épült, de mellette elhangzottak korábbi „slágerek” is. Nehezen tudom leírni mi zajlott a színpadon. A Kayo Dot zenéje, vagyis Toby Driver szerzeményei súlyosak, borultak, lassúak, vontatottak és hullámzóak. Percekig hangulatfokozás, kvázi eltévedt hangok egymásra találása, Driver magas, szállós éneke, csendes-hangos váltakozása jellemzi, aztán egyszer csak zúzás, gitárzajok és hörgésszerű vokál. Az egész mintha szétesni akarna, és mégis nagyon szigorú rendszerben van. Jazz, klasszikus zene, metal, ezek mind értelmüket vesztett kategóriák. És démonok: sok-sok démonidéző pillanat. Progresszív, a valódi értelemben. Talán ez fejezi ki a legjobban. Gitár/basszusgitár, szaxofon, trombita, billentyűk és követhetetlen ritmusképleteket játszó vendégdobos. Merthogy az eredeti – Keith Abrams – ekkor még nem járt Szegeden, majd csak decemberben, de róla később. Aztán a zenészek (heten vannak, mint a gonoszok, a Garaboncziás teljes színpadát és az előtte való teret belepik rengeteg hangszerrel és kottával) hangszert váltanak, kivéve a dobost. Újabb és újabb kompozíciók követik egymást, iszonyú nehéz zene, a közönség egy része áhítattal szívja magába, leesett állal próbálja felfogni, néhányan azonban fáradnak – és megértem őket. Hosszú koncert volt, közel másfél óra, senki sem panaszkodhatott. Kapott sajtóvisszhangot és bootleg felvételt is. A pesti rajongók autóikba ülnek, mi pedig taxiba a zenekarral és az albérletem felé vesszük az irányt, hogy 9 embert elszállásoljak 6 fekvőhelyen. De ez már más történet, majd egyszer talán kifejtem egy könyvben…

fotók: sadaweb