White Lung – Deep Fantasy

(2014, Domino Records)whitelung-deepfantasy-cover

Van egy nagy mérlegem. Az egyik serpenyőbe kerül az első két nagylemezük, nagyon szeretem mindkettőt. Izgalmas gitártémák, ideges énekesnő, feszes tempók, és az egészben mégis van valami szerethető báj.
A serpenyő másik oldalába kerülnek a fenntartásaim. Azzal nincs bajom, ha befut valaki, a Bad Brains-nek is megbocsátjuk, hogy kis klubokból fesztiválok nagyszínpadára száműzte őket az ismertség. Azt viszont nem szeretem, ha a szubkultúrából a sajtó csak úgy önkényesen kiemel (általában amúgy egy kétségtelenül jó előadót) és látványosan hanyatt esik tőle. Úgy meg pláne, ha azért az is közrejátszik, hogy az ideges énekes hölgy néha cikkeket is ír a zenei szaksajtóban.
Szóval itt a White Lung új lemeze, és úgy ültem neki, hogy nagyon utálni fogom. Elképzeltem milyen jó lesz majd leírni, hogy nem érdekel, hogy mennyire esik hanyatt a Pitchfork, vagy hogy a Rolling Stone az idei év hányadik legjobb lemezének kiáltja ki, én tiszta lelkiismerettel mutathatok fityiszt az egésznek, és temethetem el Mish Way-éket, akárcsak néhány évvel ezelőtt a szépemlékű Against Me!-t is. (Ezen sorok írásakor fogalmam sem volt róla, de a Rolling Stone az eddig megjelent idei lemezek listáján a második helyre tette a szóban forgó lemezt)
És aztán a harmadik dalnál rájöttem, hogy ez nem fog menni, hiába mártogattam vitriolba szarkazmusom, miközben ízlelgettem a negatív jelzőket, amivel illetni fogom – azt kell, hogy mondjam, hogy nem találok rajta fogást. A Deep Fantasy remek lett!
Ha mégis kicsit cinikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy idén kihozták többé-kevésbé a
Sorry második részét, csak kicsit “gazdaságosabb” kivitelben. Süt róla, hogy az ötletek fele onnan maradt le.
Ami a White Lung-ban szerethető, az a
Deep Fantasyben is megvan, esetleg kimértebb adagokban. Mish Way-t – Kim Gordonhoz hasonlóan – eddig sem a megkapó hangterjedelme miatt szerettük, de most mintha kiforrottabb lenne, ami határozottan jót tesz neki, habár néha kicsit hiányolom a dalok hangulatából azokat az általa szolgáltatott összetevőket, amik leginkább egy hisztériás barátnővel való ajtócsapkodásra emlékeztetnek.
Az egészből csak úgy árad a feszes, sodró tempó, annak ellenére, hogy a mindig mogorva dobos lány szinte ugyanazt az erőteljes négynegyedet hozza.
Alapvetően egy eredetibbnek ható zenekarnak tartom a White Lung-ot, köszönhető ez leginkább a gitáros srác ötleteinek. Leginkább azokat a témáit szeretem, ami olyan, mintha éles tűkkel akarná szurkálni az agyamat, de minden próbálkozása ellenére az összes tű elgörbül valahol a fejbőröm és a koponyám közötti úton. Ezekből is mintha kicsit kevesebbet mértek volna, a “Sorry második részén”, de ha megjelenik, ott viszont kétségkívül el is talál.
White Lung lemezeket hallgatni tipikusan olyan, mint húzóra inni valamit. Nem nagyon kapod fel a fejed semmin, viszont az egésznek mégis van egy hangulata, ami úgy működik, hogy képtelen vagyok belekötni.

http://whitelung.tumblr.com/
http://whitelung.bandcamp.com/