• Nincsenek kategóriák


Zöldségleves David Sandström módra

Posted by | Egyéb | hétfő 7 május 2012 21:51

Vendégségben DAVID SANDSTRÖM-nél, a legendás svéd hc zenekar, a REFUSED dobosánál

megspékelve egy szubjektív helyzetjelentéssel az Umeå DIY hc/punk színtér akkori állapotáról

Ez a történet talán sosem látott volna napvilágot itt nálunk, ha január első napjaiban nem jelentette volna be hivatalosan is a svédországi Umeå városában székelő legendás hc banda, a Refused, hogy újjáalakultak és ismét színpadra állnak. (És azóta már tolják is a koncerteket keresztül kasul a világban.)

2008 első felében egy nemzetközi mobilitási program keretében három hónapot töltöttem az Umeå-tól 70 km-re észak-keletre fekvő Ånäset falujában, ahol a 800 fős település ifjúsági klubjában dolgoztam. Megérkezésemkor még nem is sejtettem, hogy tulajdonképpen a Refused dobosának, David Sandström-nek a közvetlen szomszédságában töltöm majd a következő negyed évemet. Azt pedig pláne nem, hogy vendéglistásként nézem végig a bandája lemezbemutató koncertjét, majd meghív a házába vendégségbe. A cikket egy akkoriban vezetett blogom segítségével ollóztam össze, és ha azóta meg is szépítette az idő az eseményeket, az egész kb. így történt:

Szeretném leszögezni, hogy némileg felborítom az események sorrendjét, előre veszem a David-del kapcsolatos dolgokat, és aki még bírja cérnával, elmerülhet az umeåi színtérben.

2008 márciusában, egy kellemes délután, az ifjúsági szervezet irodájában üldögéltünk az egyik “főnökömmel”, Michael-lel Ånäset-ben, és a Clash pólója kapcsán épp a svéd punkról csevegtünk. Kikerülhetetlenül szóba jött a Refused és ő csak úgy benyögte, hogy David Sandström (és mellesleg a többi tag is) jó barátja, ráadásul itt lakik nem messze. Én erre nagy lelkesen mondtam neki, hogy tök szívesen találkoznék vele, mire Michael megragadta a mobilját, tárcsázott, röviden váltott valakivel pár szót svédül, majd vigyorogva a kezembe nyomta a telefont. A vonal másik végén David Sandström volt személyesen! Azt mondta, hogy feltétlen látogassam meg a közeljövőben, illetve ha van kedvem, ugorjak be Umeå-ba az épp aktuális zenekarának, a David Sandström Överdrive koncertjére. A Refused szétesése után David főleg gitáros-énekes-dalszerző lett, hosszú szakállt növesztett, majd miután leírt egy hatalmas vargabetűt Svédország területén (melybe “Lappföld” éppúgy belefért, mint a házfoglaló punk-közösség Stockholm-ban), végül a vidék csendjében kötött ki. A zenében is új utat keresett: egy nagyon érdekes és személyes hangvételű post-rock lemezzel nyitott, majd napsütötte pop-dalokat reszelt az Överdrive élén. Még Dennis Lyxzén Lost Patrol Band-jénél is melodikusabb, kellemes huzatú gitárzenét kezdett játszani, nagyívű refrénekkel, bólogatós középtempókkal.

A szóban forgó koncertre április 4-én került sor Umeå-ban, a Scharinska Villan nevű helyen (itt adta titkos visszatérő buliját a Refused is, 2012. február 29-én). Ez egy öreg, rózsaszín ház a város közepén, közel a folyóhoz, remek egyetemi klub hangulattal. Kulturált biztonsági személyzet, drága ruhatár, tiszta klotyó, nagyon vegyes társaság (a 16 körüli plaza-emóstól az 50 körüli ősmetálosig). Kedvemre bolyongtam az egykori patinás villa tágas szobáiban, amelyek egyike a söntés volt, legbelül pedig a kicsi koncertterem. Itt találkoztam először személyesen David Sandström-mel, aki volt olyan rendes, hogy felírt a vendéglistára, plusz kezembe nyomta zenekarának két legutóbbi CD-jét. 11 felé kezdett a vendégzenekar, a Tor och Erik duója: egy csóka gitáron és éneken, egy pedig minimál dobon és néha minimál gitáron. Valamiféle protest song-okat adtak elő, nem volt nagy zúzda az biztos. Viszont a ráadás érdekesre sikerült: egyik volt a Jesus gonna be here Tom Waits-től, a másik meg a Perfect Day Lou Reed-től. Mindkettő svédül! Utánuk jött a fő attrakció, a David Sandström Överdrive, amit én természetesen az első sorból figyeltem. A bandában David mellett gitározik még Frida Selander (aki kiváló borongós zenét készít szólóban is), aztán ott van még egy Joe Strummer-szerű figura basszuson és Oskar Sandlund dobos. A számok a lemezverzióknál sokkal energikusabban szólaltak meg és szerencsére a hangerőt sem sajnálták. Igazán felszabadult rock’n'roll koncert volt, David pózolt, viccelődött, ám végig nagyon szerényen. Homlokegyenest más volt, mint amit a Refused-tól megszoktam, mégis hamar rákaptam az ízére.

A koncertet követően folyamatos e-mail kapcsolatban voltunk, majd jó 3 hét elteltével sor került a vendégségre is. Egy szerdán épp nagyban nyomtuk a svéd nyelvórát Ånäset-ben a youth club-ban, amikor egyszer csak betoppant David, mert úgy egyeztünk meg, hogy átjön értem kocsival. Sebtében megmutattam neki a youth club-ot, ő meg tök rácsodálkozott, hogy milyen fasza kis hely működik ezen a parányi településen. Aztán beverődtünk a verdájába és áttűztünk hozzá. Az ő lakóhelye mindössze 10 percre volt tőlünk, ami egy olyan kicsi település, hogy mindössze 30 házát kb. 80-an lakják. Még bolt sincsen, ezért átjár Ånäset-be vásárolni. Persze a helyiek között akad még rajta kívül más fura figura is: a “közvetlen” szomszédja például működő tengeralattjárót épített!

David egy piros faházban él, ugyanúgy, mint szinte mindenki ott északon, vidéken. A belső tér elképesztő: mindenütt hangszerek (gitárok, dobok), könyvek és lemezek. Az ajtót ettől függetlenül nem zárja, mert felesleges, pedig a telek körül kerítés sincsen. Jót dumáltunk, közben meghallgattunk egy csomó lemezt, ismét kaptam ajándékba pár CD-t és egy példányt a Refused Are Fucking Dead c. DVD-ből. Természetesen szóba került Ian MacKaye és a Fugazi, Steve Albini, Mats Gustafsson, a Refused széteséséhez vezető amerikai turné, a Dennis Lyxzén-nel akkoriban alakított és első koncertjére készülő AC4 (első lemezükről komakino írt beszámolót itt az endhits-en), és az is, hogy pár órával előttem pont Jon Brännström Refused-gitáros volt David vendége, aki aznap délelőtt utazott vissza Stockholm-ba. Nagyon jó érzés volt, hogy nagy százalékban egyezik a lemezgyűjteményünk, és mind a zenélésről, mind a hangszeres játékról, mind a zeneiparról, és lényegében az életről totál azonos véleményen voltunk. Végig úgy éreztem, hogy egy csapatban, egy célért harcolunk. David egy elképesztően szerény faszi, és tök szimpatikus volt, hogy habár én tele voltam kérdésekkel az életével és a “karrierjével” kapcsolatban és ő szívesen sztorizott, őszintén érdeklődött rólam, a hátteremről, a szeretteimről, a szülőföldemről, és legalább annyi kérdéssel bombázott engem, mint én őt. Nagyon közvetlen, családias légkört teremtett, megmutatta az egész házat, az épülő hangstúdiót, bejártuk a telket. David sokat mesélt az anyukájáról, aki ma is nagy punk-gardírozó, próbatermet és koncerthelységet biztosít a fiataloknak Umeå-ban, és naprakészen vágja, hogy épp milyen, új punkbanda alakult a városban és ki, mikor jelentetett meg új kislemezt. Sőt, a család lemezkiadót is üzemeltet, ott jelent meg újrakiadásban egy rakás Umeå-hc cucc, de David szólólemezeit is ők adják ki. A teával és sütivel megspékelt délután amilyen vidáman telt, olyan gyorsan el is szaladt. 6 óra körül megvacsoráztunk, David-féle ízletes zöldséglevest ettünk, ő ugyanis vegetáriánus. Aztán kimentünk a pajtába és David megkért, hogy segítsek neki bepakolni a nyári gumikat a kocsijába, mert menne a szerelőhöz lecserélni őket. Majd visszavitt Ånäset-be, ő meg zúzott be Umeå-ba. Mielőtt kiszálltam, megbeszéltük, hogy összefutunk még, mielőtt lelépek. Annyira természetes és magától értetődő volt minden a nap folyamán, hogy fel sem merült bennem , hogy interjút készítsek David-del, sőt fotózni sem volt pofám a lakhelyét. Mindössze egyetlen kép erejéig állítottam be a kedvenc gitárjával.

A következő találkozóra újabb három hetet kellett várnom, de ahogy David ígérte, tényleg meglátogatott 2 nappal a hazautazásom előtt. A teázással összekötött aprósütizésre ezúttal az én apartmanomban került sor, Ånäset-ben. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, csak még jobban belefolytunk David umeåi zenei és művészeti projektjeibe, valamint a készülő David Sandström Överdrive albumról dumáltunk (ami még abban az évben Pigs Lose címmel jelent meg). Aztán semmi különös nem történt, csak egy “örülök, hogy megismertelek” típusú búcsúzás, és hogy David ott felejtette a kedvenc zöld sálját a fogason. Fogalmam sincs, hogy visszament-e érte valaha.

És akkor következzen a nem naprakész Umeå underground zenei körkép:

A következő helyeken többször is jártam, és a blogomban több helyen is írtam, de ismét megpróbálom összeollózni a tapasztaltakat. Egy jeles napot, 2008. május 1-jét választottam ki, amikor az umeåi hc-színtér egyik mozgatórugójának a meghívására részt vettem egy anarchista demonstráción és az egész napos program mindhárom akkoriban virágzó független zenei és kulturális központot érintette.

Hamnmagasinet

Dél felé értem be Umeå-ba és rögtön az események közepébe csöppentem. A busz alig tudott behajtani a pályaudvarra, mert épp felvonulók zárták le az utat. Kiabáltak, sípoltak, doboltak. Lesétáltam az Ume älv folyó partján lévő Hamnmagasinet-hez, ami egy régi kikötői raktárépületből kialakított alternatív ifjúsági centrum, kívül kisebb félcsőrendszerrel és graffitikkel. A belső rész elég sok helységből áll, a társalgó régi, kopott bútorokkal van berendezve, a galérián pedig biliárdasztal található. Az épület másik részében tisztességes méretű koncerthelység van, nagy színpaddal. Rendszeresek a koncertek, és a hely amatőr punk kezdeményezéseknek és feminista zsúroknak legalább annyira teret ad, mint mondjuk a Meshuggah koncertjének, vagy a padlástérben egy továbbképzésnek vagy csapatépítő tréningnek. Vasárnaponként délután 2 órától Folkkök, azaz népkonyha működik a Hamnmagasinet-ben. 20 koronáért lehet(ett) vegás kajákat fogyasztani, ráadásul önkiszolgáló, szóval kedvedre szedhetsz bármiből. A konyhát 20-as éveikben járó straight edge arcok üzemeltetik. Egyszer én is baromi jót kajáltam ott, rizs volt szójagombócokkal, öntetekkel és rengeteg zöldséggel, salátával, uborkával, hagymával, paradicsommal és gigantikus méretű pita tésztával. 5 koronáért vehetsz még teát és ha egyszer fizettél, korlátlanul teázhatsz, amíg csak van kedved. A Folkkök-re rengetegen járnak, főleg egyetemisták, straight edge fejek, vegások, anarchisták, punkok, szenvedélybetegek, hajléktalanok. Szóval itt, a Hamnmagasinet-nél volt találkozóm az ismerősömmel, aki akkortájt az Auktion nevű hc banda énekese volt és benne volt a keze a Barackca 2007-es umeåi fellépésében is. Összefutottam még pár lelkes anarchista fiatallal, vagy már nem annyira fiatallal. 2008-ban negyedik alkalommal vonultak fel, a “black block” a sor végén kapott helyet. A kemény mag fekete és aranyszínű ruhákba bújt, volt, aki az arcát is bekötötte. Úgy nagyjából 15 és 50 év között volt a csapat, többen kisgyerekkel és babakocsival, és sokan érkeztek vidéki kisvárosokból is. Néhányuk kezében fekete zászló, megafon, sétálómagnó. Néha kiabáltak is ezt-azt, nem mindig értettem, de a lényeg az volt, hogy természetesen anarchiát.

Csatlakoztam a barátságos felvonulókhoz és tettem velük egy nagy kört a belvárosban. A helyieket abszolút nem izgatta a dolog, senki nem ütközött meg a sok elrettentő külsejű huligán-formán és a válogatott jelszavakon. Umeå ultratoleráns város, talán a legliberálisabb egész Svédországban, minden alternatív mozgalomnak és életstílusnak helyet biztosítanak, védik a környezetet és az állatokat, multikulturalizmust és kozmopolitizmust hirdetnek, és éltetik a melegeket. Szóval, néha nem is értettem, valójában minek is demonstrálnak ezek a fiatalok, pont ezen a helyen, ahol minden annyira oké, hogy okébb már nem is lehetne.

A felvonulás a főtéren ért véget, ahol azonnal a színpadra rontott néhány anarchista lány és előadtak egy feminista himnuszt. Aztán beszéltek még páran, hogy legyen béke meg szabadság, végül egy 40-es éveiben járó nőci vezetésével az egész tér teli torokból elkántálta az internacionálét. Svédül. Érdekes pillanat volt, meg kell hagyni. Ha én csak fele ennyit csinálnék Kecskeméten a főtéren, elvinnének a rendőrök.

Verket

Délután 3 óra körül átmentünk a Verket autonóm kultúrcentrumba és elkezdődött a demonstráció lazább része, az élőzenés közös gondolkodás és testületi pogózás. A Verket az underground bandák igazi otthona, nagyon pöpec kis klub, régi művházra emlékeztet(ett), koszos, büdös, hevenyészve berendezett, szarrá firkált, ahogy kell. Rövidesen rázendített az első fellépő, egy csajbanda, a Syster Elak. Az énekes lánynak nagyon frankó hangja volt és egytől-egyig nagyon vagányan néztek ki, de ettől függetlenül nem hunyhatok szemet afelett, hogy a dobos csaj egyáltalán nem tudott dobolni.

Mégis remek hangulata volt az egésznek: sanzonos, balladisztikus dolgokban utaztak, és akkora vastapsot kaptak, hogy kész. Fullon volt a kis koncertterem. Átszerelés után egy gitáros pofa érkezett a színpadra, Austin Lucas, az Egyesült Államokból. Őt viszont kb. csak 10-en hallgattuk meg, egy idő után be is csukatta a terem ajtaját, kihúzta akusztikus gitárját és kikapcsoltatta a hangosítást. Félkörben ültünk, ő egész közel jött hozzánk és az arcunkba énekelte protest song-jait. Valahogy mégsem stimmelt egészen a dolog, egy csomó hasonló pofát csípek, de ennek a csókának a vonala mégsem feküdt nekem. Olyan furán hajlította a dallamokat, vagy a franc tudja. Aztán elbóklászgattam a helyen, dumáltam pár arccal, megnéztem a second hand shop-ot, vásároltam fanzine-eket. Vettem egy példányt egy legendás svéd anarchista lapból is, amely már túl van a 100. évfolyamán!

Charlies

Este 6 felé elhagytuk a Verket-et és a szemerkélő esőben átsétáltunk a folyó túlpartjára. A csak gyalogos és biciklis forgalom előtt nyitott régi fahíd egy kertvárosi részbe vezetett, és láss csodát, ebben a rendezett, csendes, üdülőövezetet idéző miliőben ott figyelt a punk klub. A Charlies.

Az épületben egy bolt működik, a neve Charlies Kiosk. Az egész David Sandström anyukájának a tulajdona, ő adta ingyen használatra az alagsort a helyi srácoknak. Odalenn működik jópár próbaterem (ha jól emlékszem itt tartotta maratoni próbáit anno a Refused is), illetve ott van a koncertklub is. Eléggé le van robbanva és rendesen be is van penészedve az egész. Van egy “bárpult”, de nem dolgozik benne senki, csak azért mászik be oda valaki, hogy időnként újraindítsa az egyetlen CD-t a lestrapált hifiben. A sört a boltból hozzák a punkok, nejlonszatyorban. Bagózni nem lehet odalenn, ezt mindenki tudomásul veszi és fegyelmezetten kimegy. A színpad tulajdonképpen az egyik sarok. 3 banda volt aznap estére meghirdetve, potom 20 / 40 koronáért, diák vagy felnőtt attól függ. A becuccolásnál volt egy vicces jelenet. A cseh és amerikai tagokat is felvonultató vendégzenekar, a Guided Cradle egyik tagja megkérdezte a szervezőt, hogy: “Na és hogy szól ezen a helyen a cucc?”. Mire ő vidám mosollyal és természetes őszinteséggel csak ennyit felelt: “Meglehetősen szarul.”

Az Amöba nevű banda kezdett, akik még sokkal északabbról, Luleå városából ruccantak le és kb. 15 percet játszottak. Ebbe belefért a teljes 20 számos repertoárjuk, kíméletlenül gyors, süvöltő, oldschool hc-t nyomtak. A közönség az első pillanatban megőrült. Rámentek a zenekarra, ment a mutogatás, az úsztatás, a mikrofonba kiabálás, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Mindenki fülig érő szájjal örült a közös ügynek.

Borzasztó hosszú átszerelés következett, addig én átnéztem a merch pultot, ami tele volt kiváló lemezekkel, a street punktól kezdve, a Joy Division-ön át, Johnny Cash-ig. Az különösen tetszett, hogy a srácok lelkesen vásároltak is. Aztán szétnéztem odakinn, ahol egy csaj és egy srác zenélt hegedűn és gitáron. Valami folk dolgot nyomtak, tök ügyesen. Az emberek meg álltak-ültek körben, söröztek, cigiztek, nevettek, szóval nagyon barátságos volt minden. Aztán vissza le a pincébe, mert kezdett a második zenekar, az Auktion. Kb. 20 percet zúztak ők is, hasonló intenzitással, bár sokkal változatosabban, mint az Amöba. Valóban sűrű és profi koncert volt.

A sok csúszás miatt az idő annyira előrehaladt, hogy az Auktion koncertje után el kellett hagynom a Charlies-t, hogy visszaérjek a központba, a buszpályaudvarra és elcsípjem az utolsó késő esti buszomat. 1 órás robogás vissza Ånäset-be. Ezalatt alkalmam nyílt végiggondolni az egész napot.

Alapvetően nagyon pöpec volt minden. Remek hangulat, kiváló arcok, és hát mégiscsak láttam az élő és működő legendás Umeå hc-t, pontosabban az aranykor utóéletét. Persze tanulság és észrevétel is van rendesen, de ebbe most nem megyek bele, akit érdekel, majd elmondom személyesen. Jó volt látni ezt a csapat irtó lelkes fiatalt, azt hogy elképesztően hajtja őket valami, van terük, és tudnak működni, szervezni, előrelépni, arról már nem is beszélve, hogy az állam még pénzt is ad a cikkben felsorolt helyek és a hasonló jellegű klubok fenntartására. Szóval más a helyzet, mint nálunk, biztos a háttér, nagyságrendekkel kevesebb az előítélet és a megbélyegzés. Megy minden.

Vélemény?

RSS hírcsatorna a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólásokról.

Bocsánat, de a bejegyzéshez egyelőre nem engedélyezett a hozzászólás.

e-wallet Wordpress Theme